Novelláim🖋

17. Ikertestvérem

-Még is mit vegyek fel? - tünődöm a tükröm előtt.
-Ahh ez túl rövid- dobok az ágyamra egy lila szoknyát, és közben a következő ruhát kapom magamra- ez nem is olyan rossz. 
Körbe fordulok, hogy megnézzem mindenhol jól áll-e. És ekkor észre veszem, hogy a piros felsőm hátán egy hatalmas kávé folt van. 
Azon gondolkozom még is hogy kerülhetet oda, aztán rájövök, hogy múlkor kiöntöttem a kávém, ez a ruha meg pont ott volt. 
Mérgesen húzom le magamról a textilt, és egy kupacba dobom, a többi szennyesem közé. 
Egy szál semmiben állok ismént a szekrényem előtt, a lábammal az általam nem elég jó ruhákat taposom. Kihúzok egy sötétkék farmer szagatott nadrágot. 
-Csak érjen be- suttogom, miután már felvettem, és próbálom bekombolni. 
Sikerrel járok, és már csak egy felső kell. 
-Ez kicsi, ez túl vastag. 
Anyukám megáll az ajtóban, és szórakozottan néz rám. Még a fejét is rázza egy kicsit. 
-Most kinevetsz? - kérdezem tetett sértődöttséggel, mikor már az ötödik felső sem tetszik, amit felpróbálok.
-Nem gondoltál még arra, hogy a nadrággal van a baj? - néz rám komolyan.
-Nem gondoltál még rá, hogy nincs elég ruhám? - kérdezek vissza őt utánozva. 
-Majd ha legközelebb vásárolni megyek, emlékeztes - mondja az én hangomon.
-Ahgggg-  sóhajtok, félig felöltözve az ágyamra dőlök, ő pedig leüll mellém.

-Pocsékol utánzol engem! - vetetem oda neki.
-Neked pedig tényleg nincs elég ruhád. - tör ki belőle a nevetés, ami rám is átragad egy pillanatig, aztán elkomolyodunk.
-Tudom, hogy fontos ez a találkozó, és izgulsz, mit fogtok egymásnak mondani, de hiddj nekem, hogy minden rendben lesz. És a végén nem fogja azt mondani, hogy nem szeretne többet találkozni veled.
-Gondolod? 
-Biztos vagyok benne. - puszil a hajamba.
-Mennyi az idő? - kérdem kis hallgatás után.
- Hét óra huszonhét. 
Villám sebesen kipattanok anyukám ülleséből, ő döbbenten néz rám. 
- Nem kilenckor találkoztok? 
-De igen, de tudod, hogy utálok késni. - magyarázom.
Láttom rajta, hogy továbbra sem érti, de nem kérdes semmit. Csendben feláll.
Felkapom a legelső felsőt, amit felpróbáltam ezzel a nadrággal. Egy almazöld croptoppot. 
Az asztalra kikészített övtáskámba, beledobálom a telefonom, az irataim a pénztárcám...
-Zsebkendőt ne felejtsd el! - figyelmeztet anyukám.
Megforgatom a szemem, majd beteszem azt is a táskámba egy félbe szakított kép mellé. Remélem meglesz a másik fele...

-Ja és miután hazaérsz, pakolj össze!- szólal meg ismét továbbra is az ajtómba állva. 
-Oké, oké-emelem fel a kezem- de mostmár muszáj indulnom. 
Egy gyors puszit nyomok az arcára és elindulok a bejárati ajtóhoz. Ott felveszem a kedvenc fehér cipőm. 
Átsomfordálok a garázsunkba és a rolleremre pattanok. 
-Érezd jól magad! - mondja anyukám és megnyomja a garázsajtó nyitógombját. 
Az ajtó nagyon lassan elkezd felemelkedni, én pedig hátrafordulok.
-Biztos, hogy nem szeretnél jönni? - érdeklődöm tőlle.
-Biztos, ez legyen csak a ti napotok! - mosolyog rám, majd vissza be megy a házba.

Én pedig elidnulok a rolleremmel. A közeli kávézóhoz vezet az utam. Nagyon szeretem ezt a helyet, mert elképesztően finom kávékat adnak, és mert hangolatos az égősoraival, ami egész évben villágításként szolgál. Most, reggel is világít, bár nem annyira lehet látni, mint éjjel, de ez nem is annyira fontos. Mikor megérkezem, az ablakon keresztül megpillantok egy ismerős arcot, aki vadul integet nekem.  Mosolyogva visszaintegetek. 
Lezárom a rollerem az egyik oszlophoz, majd bemegyek a kávézóba. Egyenes ehhez az asztalhoz sietek, ahol már vár rám. 
- Korán jöttél-ölel meg. 
Az illata most is magadával ragadó, erős férfias, de egyben lágy is. 
-Ha jól láttom, te még nállam is korábban. - felelem. 
Bár nem látom, mert még minden ölel engem, de érzem ahogy mosolyog kijelentésemen. 
Miután elengedjük egymást, egymással szemben helyet foglalunk. 

Tekintetével keresgél mögöttem, és mikor nem talál semmit, elszomorodik. 
Mindent, amit érez én is érzem, ezért is tudom mit feleljek.
-Azt szerette volna, ha ez a nap a miénk lenne, de legközelebb biztos eljön. - próbálom nyugtatni, és látszólag sikerül is, mert vidáman kezdünk el mindenféléről társalogni. Én kérdezek ő felel. Utána fordítva. Közbe a rendelt kávéinkat is kihozzák. Mi pedig szűrcsölgetjük, továbbra is faggatva a másikat. 

-Na és a fiúkkal mi a helyzet? - túr bele göndör barna hajába.
Én majdnem kiköpöm a kávém e hallatán, de igyekszem összeszedett választ adni. 
Már fél éve van barátom, de erről még nem meséltem neki. Nem gondoltam, hogy itt lenne az ideje, elvégre, még csak 4-szer találkoztunk. Eszembe jut a legelső találkozásunk, ami csak a véletlennek és a szerencsének köszönhető, de mindkettőnk életét gyököresen megváltoztatta. 

-Öhmmm lehet még túl korai volt, ne haragudj csak annyira szeretnék rólad mindent tudni. - mentegetőzik. 
-Semmi baj, csak egy kissé meglepett a kérdesed. Most minden olyan gyors és fura, te ne haragudj, ha esetleg túl reagálom. 
-Jajj dehogy is. - simítja meg a karom. -Elhoztad, a képet?- tereli el a témát, amiért nagyon hálás vagyok. 
-Persze. - felelek és már keresem is a táskámban. Elé teszem. 
A képen én vagyok 3 éves koromban. Egy homokózó szélén üllők, és egy vödör homokot öntök valaki nyakába. Az nem látszik már a képen, hogy kiébe, mert ott van elszakadva. 

-Azóta homok van a hajamban. - szólal meg nevetve a velem szemben üllő srác, és előveszi az ő képét, majd az enyém mellé teszi. 

Tökéletesen illeszkednek.

Elámulok és könnyek szöknek a szemembe. 
-Ez nem lehet igaz.. - zokogom
-De bizony az. Mondd csak ki. - bátorít.
-Te vagy az ikertestvérem. - szeppegem. 
Ő csak bólagat majd szorosan magához húzz. 21 évnek kellett eltelnie, de végre meg lett a képem és az életem másik fele.