A rókahercegnő

Tizenharmadik rész Az utolsó fénysugár

Lépteim hangosan kopognak a kővel borított lépcsőkön ahogy sietek lefelé a vár kapuin kivülre.
-Viteni várj!-szól utánam egy kétségbeesett hang.
-A népemért meg kell tennem, nincs más választásom.
Sietek miközben ő kitartóan követ és tartja velem a tempót.
-Nem mehetsz egyedül... szükségem van rád!
Amint ezek a szavakat kimondja megállok egy pillanatra.
-Hogy érted ezt?
De mielőtt befejezhetném egy iszonyú robaly rázza meg a vár falait.
A katonák rögvest neki indulnak hogy szembe szálljanak a náluk jóval nagyobb és erősebb túlerővel.
Mindenütt csatakiáltás és fegyverek össze csapása hallatszik ahogy Amnelis próbál egyre távolabb vinni a csata hevétől.
-Miért hoztál ide hiszen láttad hogy jóval nagyobb seregük van mint nekünk, a varázserőmmel segíteni tudtam volna... - mondatomnak a vége fele járva hevesen félbeszakít.
-Tudom mit mondott neked a varázslónő, nem hagyom hogy feláldozd magad a sötét erőkkel szemben! Szeretlek!
Olyan hirtelen ér hogy nem tudok mivel felelni csak nézek magam elé, miközben a távolban heves csata hangjai szűrődnek át a vastag falakon.
-Amnelis, komolyan mondod? - kérdezem tőle izgatottan remegő hangon.
-Hát persze. - közelebb lép azután felém hajol.
Heves lépések zaja zavar meg de valahogy neki nem tűnik fel amit kissé furcsának találok.
Megfordulok és szintén őt látom.
-Viteni ő nem én vagyok, át akar verni hogy meg szerezze a köveket.
-Ne higgy neki, ő az aki el akar árulni.
Meglepetten figyelem mindkettőjüket.
Varázserőmet előhíva elkezd ragyogni a kezem, rájuk szegezem ezzel némaságra kényszerítve őket.
-Rendben, egyikőtök se mozdulhat, csak a kérdéseimre felelhettek! - magyarázom hevesen a feltételeket.
Ők beleegyezve bólintanak, mivel más választást nem adok nekik.
Először az elsőt vonom kérdőre, aki elhozott a csata kellős közepéről.
-Hol találkoztunk előszőr?
Egy pár percig gondolkodik majd választ ad.
-Menithír erdő sötétjében, menekültél a fekete farkasok elöl.
Ez a válasz helyes, most jöhet a másik aki kicsit idegesnek tűnik.
-Mi a nővérem neve és milyen a kapcsolatotok egymással?
Megkönnyebbülve mosolyodik el ezt a kérdést meghalva.
-June, és mióta ledobott a hátáról ki nem álhatom de... talán egyszer megbocsáltom neki.
Ez is megfelelő, már csak egyetlen kérdés maradtt hátra.
-Amikor elértünk a varázslónő házához, mi történt pontosan?
Az elsőre tekintek aki rögvest válaszol.
-Teia nem volt ott, az íjászlány pedig törbe akart csalni minket és ránk uszított egy épp arra járőröző jég óriás csapatot.
Igaz a történtekre nem emlékszem, de ennek még köze sincs a valósághoz. Ám az álruhás nem tétovázva egy percet sem mikor észleli hogy gyanút fogok, rögtön fel is fedi előttünk ki ő valójában.
Hatalmas fekete felleggé változik ami farkas képét viseli. Mindent elborít a sötét fellegével. Úgy érzem egyre gyengébb leszek, de nem adhatom fel.
-Mezikó.
-Viteni. Mily öröm téged látni. - fekete karjával ütni készül ám gyorsan ki térek előle.
Pont mint az apád bár ha jól emlékszem mindig reménykedett hogy fia születik de csak te egy csalódás jutottál számára. Még megvédeni sem tudtad. Túl gyenge vagy hozzám. - hangja erőteljesen visszhangzik.
-Hazudsz, Viteni le fog győzni!
-Amnelis ne mit művel? - szólok neki kétségbeesetten.
-Elterelem a figyelmét, így végezhetsz vele. - suttogja halkan majd szembe áll a félelmetes ellenféllel, kardját kihúzva támad rá. Próbálok a heves harcban gyenge pontot találni de túlzottan eltereli a figyelmem ahogy látom Amnelis kitartó küzdelmét. Minden pillanatban azon imátkozom hogy ne essen semmi baja.
Hosszú viaskodás múlva fáradtan rogy össze, bátor próbálkozása kudarcot vall. Mezikó minden energiáját elszívta, egyetlen egy csapással véget vet a harcnak. Megdermedve nézem végig.
-Nee Amnelis! - rohanok hozzá de már késő, némán terül el a földön.
-Nem, ne, ne tedd ezt kérlek... hallasz engem! - arcát a tenyerembe helyezem.
-Ez csakis az én hibám......
-Viteni... - utolsó erejével csókot lehel a homlokomra, Szemeit lassan lehunya aztán érzem ahogy elhagyja az élet.
-Amnelis kérlek... - zokogva hajtom fejem a mellkasához.
-Semmi vagy hozzám képest, most te vagy a következő. - rémülten nézek fel, bekap óriási szájával. Elborít a szürkeség, ám valahogy túl élem.
-Kincsem ne add fel.
Foglya meg a vállam egy ismerős kéz, felsegítve kedvesen megfogja a kezem.
-Anya,.. nagyi... ? De ti...
-Jöttünk hogy segítsünk. - simítja meg a fejem a nagyanyám.
-Fogd meg a kezünk és koncentrálj. Hezitálva kissé, meg teszem amire kérnek.
Olyan energia vesz körbe és tölt fel amit sosem láttam, a sötétséget úgy tűnteti el mintha sosem létezett volna.
Bár bánatomat így sem tudja csillapítani.
-Hogy lehet ez, hogy vagy erre képes?!
-kérdezi a Sötétség remegő hangon.
-Nem én hanem a szeretet, ezt pedig mind azért amit a családommal és a népemmel tettél! És legfőbb kép, Amnelisért!!
Hagyom hogy a belőlem áradó fény elborítson megtisztítva mindent amit ő megszennyezett.
Fülsüketítően kiáltozva kínjában eltűnik. A gonoszság és sötétségnek örökre vége
-Sikerült... - mosolyodok el, majd elhagy az erőm és eltűnik vele minden.

A fény mindig győzedelmeskedik a sötét felett, ha olykor veszni is látszik minden. A legfontosabb mindig bízz önmagadban és a szeretteidben.
És sose felejtsd el mindig ott lesznek a számodra.