A rókahercegnő

Tizenegyedik rész Örök béke

Lassan kinyitva szemeim körbe nézek az ismerős kis szobán amiben találom magam.
-A szobám, hogy kerülök ide... ?
Ebben a pillanatban édesapám lép be az ajtón kitörő örömtől ölel magához.
-Apám mi történt?
-Nem is tudom mi lett volna ha elveszítelek, egy hercegnő nem lehet ily felelőtlen, nem sodorhatod magad ilyen helyzetbe sem a néped sem pedig magad! - hangja szigorúan tölti ki a kis teret.
-De ugyanakkor rendkívül bátor tett volt, felszabadítottad földünket ezzel békét hozva.
-Apa...
Könnyeinket nem tudjuk tovább tűrtőztetni, mindketőnket elárasztanak az érzelmek.
Hosszú ölelés után lassan felál és int az ajtó irányába. Meglepetten figyelem először a személyt aki besétál de mikor rá is jövök különös vendégem mivoltára a könnyeim még jobban utat engednek maguknak.
-Anya!!! - olyan erősen fonom körül karjaimmal, soha nem akarom elengedni, soha.
-Szerbusz kincsem. - cirógatva arcom letörli könnyeim az arcomról.
-Hogy..... Mond hogy lehetsz itt?
-A varázsod hozott vissza, az erőd mindent jobbá tett a vidéken. A sivárt burjánzóvá, a megrontottat jóvá, a szenvedést örömmé a holtat élővé tetted. Csak te voltál elég erős, nagyanyádnak mindig is igaza volt.
-Viszont lenne még hátra egy és más. - fejemet felkapva az ismerős hang felé kapom.
-Amnelis? AMNELIS!
A nyakába ugrok örömömben, ez a nap nem lehet jobb, semmi nem teheti jobbá.
-Te élsz, el sem hiszem... Hogy vagy, nem fáj semmid. - fürkészem végig a már nem harcos ruháját viselő fiút aki csak mosolyogva figyel engem.
Hirtelen boldogságomtól kissé megtébolyulva gondolkodás nélkül magamhoz húzom majd megcsókolom, ő eleinte meglepve fogadja közeledésem de aztán viszonozza azt.
-Úgye nem akarod lekésni a megkoronázásodat miattam?
-Megkoronázásom? - zavartan pillantok rá majd szüleimre.
-Igen drágám, kiérdemelted, hogy viseld a koronát és átvedd a helyünk.

A trónterem ajtajánál állok idegesen habozva a belépéssel.
Nem tudom megtenni, ehez igazán nem vagyok még felkészülve.
-Minden rendben?
Szólít meg nővérem kedvesen belém karolva, őt követve a barátnőm és még két őr. Apám rendelhette el a fokozott örséget, hiába a nyugalom bármikor beüthet a baj.
-Ez a te nagy napod, nem halaszthatod el, hisz ennél már nagyobb gonddal is szembe néztél már, nem?
-De.. Készenállok.
Mindketten erősen utoljára magukhoz ölelnek, a két őr eközben jelemet várja mikor nyithatják a hatalmas tölgyfa ajtókat amik aranyozott motívumokkal emelkednek ki a többi közül.
Bólintok hogy kezdhetjük, ők a parancsot rögvest teljesítve láthatóvá teszik a kis azonban mégis tágas és roppant világos tróntermet.
Rengeteg ember van idebent, amint meglátnak tiszteleteljesen felálnak azután meghajolnak. Amikor az emelvényre érek szüleim kedves pillantásaival találom szembe magam ami nyugtatóan hat remegő lábaimra és így már magabiztosabban tartom a jogart és almát a kezemben amit apám ad át. Néma csend telepszik le ahogyan felcsillan a kristállyal díszített korona.
-Fogadod, hogy mindig megfelelően hozol döntéseket és szíved szerint cselekszel?
-Fogadom.
-Hogy kiálsz a gyenge és végtelen oldalán?
-Fogadom.
-Végül, életed és véred árán is megvéded földünket bármi ellenség támad ránk?
-Fogadom teljes szívemből.
Édesanyám gyengéden fejemre helyezi ami először furcsa érzéssel tölt el de bíztató mosolyuk megváltoztat gondolataimban.
-Éljen soká Auróra Viteni Alerinnon, Ephédia új királynője és a kristályok örzője!