A rókahercegnő

Első rész A régi mítoszok

-Nagyi! Kérlek meséld el megint azt a történetet.
-De drágaságom hiszen már legalább egy tucatszor meséltem neked róla. - simítja meg a nyugtalanúl ficergő testem miközben próbál betakargatni.
-Rendben...
Réges rég élt öt ifjú akik megesküdtek hogy mindenáron megvédik otthonukat a sötétségtől. Bátran harcoltak azonban az ellenfél ereje csak nötön nőtt így segítséget kértek Teiatól a nagyhatalmú varázslónőtől aki megajándékozta őket egy egy állatfaj képességével és alakjával.
Martames kapta a medve alakját ereje és nagy szíve miatt.
Renimír kapta...
-Az anyukám!
-Pontosan... ő kapta a róka alakját ravaszsága és kedveségéért cserébe.
Hezemint, őt a hiúz alakjával ajándékozta meg amit ügyesége és roppant jó lopakodási képessége miadtt kapott.
Szorinó ő kiérdemelte a szarvas alakját amit bölcsesség és gyorsaságának köszönhetett.
És végül Finordis az édesapád érdemelte ki a farkas alakját hűségéért, barátai és családjáért kimutatott elszántságárért.
Ezekkel az erőkkel már képesek voltak legyőzni a sőtétséget. Ám egy elszánt szolgája nem hogy megfutamodott volna hanem haragtól fűtve rátámadtt Finordisra. Suhintotta volna a kardját de a csata hevében kimerült farkasra azonban nem őt hanem gyermekkori barátját Mezikót érte súlyos sérülés amit az apád sem hagyott annyiban. Minden erejét össze szedtte és végzett a fenevaddal.
Nagyot sóhajt majd kezét a szájához emeli a nagy ásítás közepedtte.
-Kérlek folytasd, nem hagyhatod most félbe. - kérlelem bár már lassan én is elbóbiskolok.
-A csata után létrehozták Ephédiát, benne pedig az öt régiót amit tisztességesen elosztottak és megválasztották mindegyik királyát.
-És mi lett Mezikóval, nem halt meg úgye? -kérdezem aggódó tekintettel.
-Nem. Mezikót sikerült megmenteni de a karddal amivel megszurták egy apró szilánkja letört ami pedig szívébe fúródott. Napról napra elkezte emészteni a lelkét a gonoszság.
Barártságból féltékenység majd gyűlölet kerekedett, ezért megpróbálta letaszítani a trónról az édesapád de az Renimír az édesanyjád medakadájozta azzal hogy fel ajánlotta erejét azzal a feltétellel ha elhagyja Ephédiát.
Theia azonban nem bízott benne ezért ő maga száműzte és védőfalat vont a régiók kőré majd megátkozta a fekete farkas átkával.
Azóta bolyong Ephédia hegyein túl és boszúszomjasan vár a megfelelő pillanatra amikor ismét lecsaphat.

-Azt hiszem ideje aludni kicsikém.
-Anya, még ne, még a nagyi...
-Viteni? - hangja erős de mégis lágyan szólít hogy csináljam amire kér.
-Rendben. - ásítok aztán fáradtan megdörzsölöm a szemeim.
Ő közelebb lép hozzám majd a karjaiba vesz megpuszil azután betakargat.
-Jó éjszakát kincsem.
-Jóét mami.

Kilenc évvel később

Kop, kop.
-Kisasszony, kisasszony fent van az édesapja hivatja!
-Hmm? Margaret?... Úristen, el kések!!!
Gyorsan kiugrok az ágyból, felkapom azt a ruhám ami épp a kezem ügyébe akad.
-Igen, máris megyek!
Mi lenne ha nem lenne nekem Margaret, elfelejtenék mindent.
Kuncogva kilépek a szobám ajtaján.
-Köszönöm a reggelit de sietnem kell. -utasítom el kedvesen.
-Kisasszony csak egy falatot.
El gondolkodva tekintek kedves dajkámra, miközben kezében tartja a tálcát rajta a regelimnek vagy inkább már tízóraimnak mondható étellel.
-Rendben. - lekapok róla egy fényesen csillogó és vörös színeiben virító almát, a zsebenbe rakom azután leviharzok a lépcsőn még a szélnél is sebesebben.
Apa már biztos vár és tegyük hozzá nem szereti ha kések...sőt.
Így nem fogok oda érni időben, alakot kell változtatnom.
Egy szempillantás alatt megperdülök, fehér bundám megvilágítja a nap fénye még tündöklőbbé téve azt.
-Négy lábbal mégis könnyebb.
Neki iramodok a várkapu irányába ahol az őrök tisztelegnek és szép napot kívánnak. Az egyik őr utánam is kiált hogy az apám már vár az istállónál.
Pár perccel később fel is tűnik a távolban. Olíva zöld palázstja ami eltakarja ívelt, széles vállát. Őszesedő hajszálai itt ott kikandikálnak az amúgy mindig rendezett és ápolt hajkoronájából.
-Itt vagyok, ne haragudj nem akartam késni. - magyarázkodom picit lihegve.
Felém fordul, zöld szemei mikor rám vetülnek szinte elkezdenek izzani.
-Már ezerszer kértelek hogy a vár falain belül ne használd a képességed.
-mély hangja megtölti a levegőt.
-Tudom apám de más ötletem nem volt hogy hogyan érhettem volna ide másként.
Zavartan felveszem eredeti alakom látva a nemtetszést kifejező pillantását.
-Egy hercegnő köteles betartani a szabályokat, nem szegheti meg őket kedve szerint, főleg így hogy már ilyen idős vagy. - húzza ki magát.
Lehajtom a fejem, a poros cipőmre aztán a nem épp lovaglásra alkalmas öltözékemen futok végig.
-Egy nap te fogsz uralkodni, szeretnék neked mindent megtanítani ezért az a legkevesebb ha betartod mind azt amire kérlek.
-Igen apám és... sajnálom.
Némán tekint le rám, ráhelyezi a kezét a vállamra aztán végíg simít.
-Na, de nem ezért hívtalak ide, szeretnék mutatni valamit. Mivel ma lettél tízenhét éves elég idős vagy már hozzá.
Kivezet két szép lovat a karámból. A fekete szőrü felnyihog mikor megállnak, a fehér egy májva színű holdal ékeskedve az orrán követi. Díszes nyeregük és fejdíszük ékesíti, kiemeli erős vonásaikat.
-Apa, gyönyörűek! - simogatom meg mindkettőt.
-Az egyik a tiéd, ám nem te választasz hanem ők választanak ki téged. - mutat rájuk.
Mindegyik közelebb lép hozzám. Végig mérnek, a fekete azonban megondolja magát és inkább a fehér döntésére vár.
A mellette lévő még közelebb lép majd az orrával barátságosan megbök.
-Azt hiszem ő lesz az. - mosolyodok el.
-És mi lesz a neve? - bicenti félre a fejét kérdőn figyelve a válaszomat.
Elmélyedek, töprengve magamban a megfelelő néven.
-Hmm... Borostyán, a szeme színe miatt.
A fehér ló egyetértően bólint, vidáman horkantva adja tutomra hogy neki is tetszik a választásom.
Apám felsegít a nyeregbe, átadja a kantárt azután ő is követi a példám.
-Most viszont kíváncsi vagyok még mindig olyan jól tudsz lovagolni mint kiskorodban. - neveti el magát.
El kezd ügetésből vágtázni, a közeli erdőt veszi célul.
-Apa, várj meg!

Ez egy teljesen általam kitalált történet, remélem tetszeni fog nektek. 🌺❤️