A rókahercegnő

Hatodik rész Rejtélyek könyvtára

Már legalább öt napja hogy elindultunk megkeresni Teia rejtélyes lakóhelyét de még semmivel sem kerültünk közelebb és kezdem elveszteni a reményt.
De külös képpen nem hagy nyugodni a gondolat hogy bármikor ránk találhatnak, bár tudom egy erős társal az oldalamon nem érhet baj. Mégis kavarognak bennem a megválaszolatlan kérdések.
-Amnelis, mióta tudsz magadtól mágiát használni, főleg ami ilyen erős? - kíváncsiskodom nézve feszült ábrázatát.
-Ja az, őőm biztosan a kő lehet az oka... én...- motyog össze vissza.
-Jó de szeretném az igazat is hallani. - húzom félre a szám szélét.
Belenézek a két barna szempárba ami annyi rejtegetnivalót tár elém, mindössze csak egy pillantás az ára.
-Rendben... nem hazudok tovább neked, amint látom úgy sem úsznám meg. - halad tovább de járása lelassul a lába alatt pedig lágyabban kezdenek recsegni a száraz lehullott falevelek.
- Hallottál már a Négy lakatos nagy kódexről. Gyermekként apám tanított belőle rengeteg dolgot, ő rá bízta Teia hogy mindennél jobban vigyázzon rá mert ha rossz kezekbe keveredik azzal hatalmas káoszt és rombolást okozhat ugyanúgy mint az elemi kövek.
-Az apád várázsló volt?
-Mondhatjuk úgy is, ezért is megyünk a szülővárosomba, Eszkebánba hogy meg szerezzük a könyvet.
Ahogy ki érünk az erdőből egy hatalmas várfal magasodik előttünk, a kapujában holott két megtermett őr figyeli minden mozdulatunkat.
Valahogyan észrevétlenül kell besurranunk, de hogyan?
-Megkettőzték az őrséget biztos a fekete farkasok feltűnése miatt. De szerencse hogy tudok egy másik utat. - előre int a kezével, közben minden léptére gondosan ügyel nehogy zajt keltsen.
-Majdnem minden várnál van ilyen titkos ajtó ami az alatta lévő alagút hálózatba vezet aztán onnan a királyi könyvtár egyik titkos szekrényéhez.-izgatottan kezdi fürkészni a falat.
-Apám a grófnőt szolgálta, addig a napig amíg elfogató parancsot nem jelentettek ki felségárulás miatt... - megáll a mondatával egy kis időre, keresve valamit amíg rá nem lel.
-Megvan!
Benyomja a szűrke követ, kinyílik az ajtó előttünk ami a vaksötét katakombákba vezet minket.
-Hölgyek előre.
Félve lépek be a hideg nyírkos és vaksötét folyosóra ahol az orrom hegyéig sem látok.
Amnelis mintha olvasna a gondolataimban rögvest világosságot teremt, az ódon falak narancsos árnyalatúra színeződnek, az apró élőlények kik évek óta zavartanúl tűrték a homályt most riadtan menekűlnek a fény erelyétől.
Társam megvilágítva az utat mutatja merre menjek tovább.
Hosszú több mint fél órás gyaloglás kell mire elérjük az említett könyvtárat.
Ő előre megy, felderíti a terepet, én elővigyázatosan lassan kimerészkedem. A hirtelen fény megvakít egy pillanatra de gyorsan hozzá szokom.
Körülnézek ezernyi könyv tárul a szemem elé, a plafonig érő polcokon sorakoznak méret, alkat és színtől függetlenül.
-Nem lesz könnyű megtalálni ennyi könyv között. - sóhajt fel eltűnődve.
Észre sem vettem mikor jött vissza, ezek szerint nem nagyon őrzik ezt a helyet.

Hirtelen valami furcsa érzés kerít hatalmába, valami mintha húzna magához egyre közelebb. A ball oldali sornál érzem leginkább, valami fontos, talán pont az amit keresünk.
Három bíbor mintázatú könyv végig lapozása követően a harmadikból kiesik egy kúlcs rajta különösen díszes családi címerrel de egyáltalán nem ismerős.
-Ez lehet az első kulcs a négyből, szóval a többinek is itt kell lennie valahol.
Ismét érzem a kulcsok helyét, ami most a jobboldalinál rejtőzik három ugyanolyan könyvben azzal az eltéréssel hogy ezek már kékek.
Az utolsó két kulcsot pedig egy zöld és egy barna árnyalatú könyveknél találjuk meg magasan a polcok majdnem legtetején.
-Nagyszerű meg van mind, már csak a könyv kell, azt nem érzed valahol?
Csalódottan rázom meg a fejem.
- Amint meglettek a kulcsok a varázslat is eltűnt. Sajnálom.
-Nem a te hibád, túl egyszerű lenne ide rejteni még azt is. - bíztatóan megfogja a vállam.
-De azt hiszem tudom is hogy hol lehet. Gyere utánam.
Halkan kinyitja a könyvtár ajtaját, csendben a nyomában. Észrevétlenül haladunk egyenesen, a megvilágított lépcsőn lefele majd balra egy hatalmas festménnyekkel teli folyosón keresztül.
Ahogy haladnánk előbukkan az egyik palota őr, Amnelis rögtön elhúz a bársony vörös függöny mögé.
Észre sem veszi milyen közel húz magához nehogy még véletlenül is meglásson minket.
-Ne... haragudj... én, én...-vörösebb lesz mint a függöny mikor realizálódik benne mit is csinál.
-Nem, semmi gond. - úgy érzem én is kicsit zavartnak festhetek a helyzettől.
Nem szól semmit egészen addig amíg el nem érünk egy hasonló lépcsővel és félhomályba burkolt helyre amilyen a katakomba volt.
-Kelleni fog egy álca, csak úgy juthatunk le a zárkákhoz.
Most értem meg hova is akar menni valójában.
-Az apád itt tartják fogva és csak ő tudja hol van a kódex, ezért jöttünk ide, úgye?
-Igen, ha ő szabad azzal a könyv és ő is az lesz és lemerném fogadni hogy segítene nekünk, hisz közös a célunk ... és mert tartozom neki azért amiért megmentett ebből a börtönből azzal hogy feláldozta magát.
Azzal felemeli a kezét majd elmond egy varázsigét amitől két palotaőrnek nézünk ki.
-Meg kell szerezni a tömlöc kulcsát, de mégis melyik őrnél lehet.
-Ne aggódj ezt én elintéztem.
Te kerezsd meg az apám és mutasd meg neki az elemi követ akkor tudni fogja hogy én küldtelek!
-Rendben!... Amnelis várj! - azonnal megtorpan.
-Vigyázz magadra.
El mosolyodik azután eltűnik az árnyak sűrűjében.

Itt is volnék, hosszú ideje nem volt időm írni de most itt vagyok úgyhogy. Aki várta a kövi részt annak remélem örömet szereztem ezzel a csöpp kis írománnyal.
Hamarosan jelentkezem. 🌺