A rókahercegnő

Tizenegyedik rész A varázslat benned él

-Várj, nem kell így sietni!
-Miről beszélsz Viteni, itt van! - izgatottan leszáll a hegy tetején rejtőző kis ház mellé aminek az ajtaja tárva nyitva áll.
Mintha tudná, hogy hozzá jöttünk.
-Teia!? - kiált be.
Egy hang sem válaszol.
Ahogy belépünk a piciny házba egy alak jelenik meg előttem és mielőtt felfoghatnám mi történik magával ragad.
Olyan mintha egy álomba kerültem volna, csak azzal a különbséggel hogy én ébren vagyok, legalább is azt hiszem.
-Már vártalak gyermekem. -visszhangzik körülöttem egy hang. Körbe fordulok de a sötéten kívül nem látok semmit.
-Teia... te vagy? Hol vagyunk?
Egyszercsak meglátom a távolban, egy hatalmas vízesés előtt áll. Vize lilás-kéken csillan meg, nem áll össze folyóvá sem patakká csak le folyik a semmibe. A várázslónő csak áll ott és csendben figyeli.
Hosszú fekete haja és tollakkal borított köpenye egészen eltakarja az arcát. Igaz nem láttam még sosem de kíváncsi lennék ki is ő valójában és erre az egyik módszer ha szembe nézek az illetővel.
-Kövess...
Mire oda érnék átlép a vízesésen, én tétován de utána megyek.
Muszáj megtudnom mit akar mutatni.
-Nem csak a kövek az egyetlen dolog amik megállíthajtják Mezikó hatalmát. - kezdi el beszédét.
-Hanem? - kíváncsiságomat egyre jobban felkelti.
Megfogja a kezem, hírtelen mindent elönt egy hatalmas fényesség ami egyre szikrázóbb és világosabb.
Ilyen energiát még sosem éreztem, fogalmam sincs honnan jöhet.
Azonban valamilyen bizsergés fut végig rajtam, a tekintetem a karjaimnál áll meg. Riadtan figyelem a fényt ami az egész testemen végigfut azután a körém majd a mindenségbe.
-Mi történik!?
-Ez a te varázserőd, benned él. Ezért is hivattalak ide...
-Hivattál?
-Lehet te nem tudtad mindezt de ez az erő vezetett el hozzám. - elengedni a kezem ám a varázs még mindig nem múlik el.
-Véget kell vetned a háborúnak és végleg száműznöd a sőtétséget. De ezért nagy árat kell fizetned... - hosszas csend.
-... a mágiád örökre elvész és vele lehetséges hogy te is...
-Micsoda?
-Te vagy aki véget tud vetni ennek, ám a sorsod csak te befolyásolhatod. - sziluettje egyre halványodik.
-Ne várj! Nem vagyok rá képes... túl erős! - szorítom meg remegve a karom, azzal eltűnik minden. Ismét csak a visszhang szól hozzám.
-Viteni...

-Várj! - nyúlok utána. Hirtelen kinyitom a szemem.
A vakító fénytől hunyorognom kell.
Mikor megpróbálnám megtörölni a szemem láncok csörömpölése üti meg a fülem.
-Beszélt hozzád a boszorkány, igaz?
És te hiszel minden szavának, naív gyermek. - kacag fel a homályban megszólító hang.
Ő lehet a Sötét királynő, dermesztő a nevetése. De hogy kerülök ide és mit tett a többiekkel.
-Mit tettél a barátaimmal!? - lépek dühösen a rácshoz amennyire a láncok engedik.
-Ők, ők lettek volna a híres barátaid akkor nem menekültek volna el és hagytak volna magadra.
-Ez nem igaz, hazudsz! - vágok vissza.
-Hazudnék, nem hiszem, nézd meg magad. Ezt a követ adtta a kis barátod érted.
Ez Amnelis köve, nem szánt szándékból adta neki az biztos.
-Nem hiszek neked! - kiáltok rá.
-Higgy amit akarsz, bár mondjuk tényleg tíltakozott egy kicsit. - vigyorodik el.
A rácsok elé dob egy zsákot, egy levágott kéz hull a porba.
-Ez nem lehet az övé... nem... -sutogom miközben könnyeim elöntik az arcom.
-Ez elég meg győző, nemde? De elég is a felesleges beszédből.
Az egyik őrnek int, ő azonnal mellé terem és oda ad neki egy hatalmas követ, majdnem akkora mint egy alma.
Felém irányítja, próbálkozom a szabadulással de mind hiába.
A fekete mágia a csontjaimig hatol és égető fájdalmat hagyva egész valóban kiszív minden energiám és vele együtt a varázserőm ami az egyetlen lehetett volna ami megmenthet minket.
-Áhhh, engedj... el!! - nyögöm meg gyötörten.
Mikor végez a földre rogyom, teljesen kimerültem, úgy érzem minden eltűnik.
-Itt végeztünk is, azt hittem nagyobb ellenfél leszel, Viteni.

Viteni erelye vajon végleg elenyész vagy van más kiút a vaksötétből?
Hamarosan jelentkezem, köszönöm hogy elolvastad. 🌺