A rókahercegnő

Tizedik rész Átkozott hegység

Ahogy lejjebb szállunk a többiek akik onnan föntről apró pontoknak látszanak most már kirajzolódik rendes alakjuk.
Megszeppenve figyelik ahogyan a hatalmas fekete sárkány hátárol leereszkedünk.
-A rég elveszett nővére… - mutat Amnelis Junera hogy apja zavartságát csilapítsa.
-Tényleg a nővéred? - kérdezi tőlem még mindig meglepve, én erre csak helyeselve bólintok igazat adva a társamnak.
June meghallja az előbbi beszélgetésünket amit kérdés nélkül folytat.
-Igen a testvére vagyok, bár mily meglepő de biztosíthatom nem én akartam ennek a testnek a fogja lenni! - fortyan.
Amilyen hamar felmérgesedett olyan gyorsan elhalkul majd félrehúzódik.
Látva a szomorúságot az arcán követem hogy talán egy kis lelket öntsek bús szívébe.
-Minden rendben? Leülhetek?
-Hmm? Igen, persze gyere csak.
Szemeit lesütve mered maga elé.
-Ha megbántottunk valamivel… kérlek mond el mi történt veled. - próbálom szóra bírni ám tudom nem lesz egyszerű.
Azért ismerem annyira hogy tudjam sosem szerette ha mások gyengének vagy megtörtnek látják. Ezért is indult el évekkel ezelőtt hogy megkeresse Mezikót hogy véget vessen a birodalom határán húzódó háborúnak és bebizonyítsa több mint holmi kotnyeles hercegnő.
-Ő tette ezt velem, az a szőrnyeteg!
Legyőzte a sötétség urát majd ő maga lett a vezére minden alaktomos és rossz akaró lénynek köztük a jég orkoknak is akik jóformán legyőzhetetlenek. Honnan tudom mind ezt, láttam.
Rátámadtam a seregére de súlyos kudarcot szenvedtünk, majdnem minden katonám megölte akik pedig maradtak a saját oldalára állította.
Velem is végezni akart, mivel tudomása szerint apánknak csak egy örököse van, én, rólad nem tudott semmit. - félbe hagyja mondatát addig amíg magához nem húz szárnyával.
-Minden maradék erőmmet össze szedve megpróbáltam kioltani életét de ő fürgébb volt és halálosan megsebesített.
-Hogy élted túl? - aggódva hallgatom történetét.
-Mikor már azt hitte végem ott hagyott. Ekkor jelent meg Teia aki megátkozta és száműzte Ephédiából.
Ő mentett meg… de csak ezzel a varászlattal tudtta megakadályozni vesztem…- mutat magára.
-Mi épp hozzá megyünk. Hogy meg mutassa az ősi kövek relytett helyét, tesetleg neked is segíthet.
-Ez az, akkor talán vissza tudná adni régi alakom! - örömében föl le ugrál amibe a föld is belereng.
-Indulhatunk, tudom is merre lakik. - nyitja szét szárnyait izgatottan indulásra készen.
-Én biztos nem ülök fel még egyszer.- tiltakozik a fiatal mágus.
-Jaj, ne csökönyösködj már annyit, hidd el jó lesz. - löki hátba Eina   bíztatóan mosolyogva rá.
Nehezen de ráveszi magát, felmászik az óriás hátára azután erősen kapaszkodik.
-Mi az Amnelis, még el sem indultunk? - nézi értetlenül a barna hajú fiút a barátnőm.
-Te nem tudod mire képes.
June jóízűen csak kacag a dolgon aztán kitárja szárnyait és a levegőbe emelkedünk.
Egy ideig senki sem szólal meg, mindenki az elénk táruló tájat szemléli, azzal a sok érdekes formával és élnénk színével.

-Hogyan kerültél a barlangba, hiszen vissza mehettél volna a szüleidhez?
Úgy látszik a társam kezdi megszokni helyzetét mert rögtön fel is tesz egy kérdést a nővéremnek aki meglepve bár de válaszol neki.
-Halgatóztál, igaz? - néz rá furcsa szemekkel.
-Én? Dehogy is… rendben talán egy két szót. - valja be hamar, nehogy megint bajba keveredjen.
-Rendben elmondom.
Elszöktem a várázslónőtől, vissza akartam jutni az otthonomba újra látni a szüleimet de… - egy pillanatra megáll és mélyet sóhajt.
-… egy kereskedő elkapott és értékesíteni akart a piacon azonban ez alatt évek teltek el, senkinek sem kellettem így egy napon elengedett a közeli erdőben. A falusiak nem nézték jó szemmel hogy nap mint nap a falujuk körül tengődök élelmet keresve így mindent ami a kezük ügyébe akadt felkergettek a hegyekbe.
Ez alatt az idő alatt felnőttem és beletörődtem sorsomba, minden napom így telt amíg az egyik este meg nem támadták a hegy alatt lévő kis falut.
Úgy éreztem segítenem kell nekik azok ellenére ahogy bántak velem de mire leértem már mindent lángtenger borított, akkor találtalak meg téged. - mosolyog rám kedvesen.
Amnelis megdörzsöli tarkóját, szétszórtan keresi a szavakat.
-…June… én ezt… nem… s…
-Tudom, és semmi baj, vessünk fátylat rá. - ajánlja az alkut amibe ő is bele egyezik.
Jó látni így őket, a két ellenség megbékélt.
Néha egyetlen szó kirobbanthat egy háborút de békét is teremthet attól függ hogyan használjuk és hogyan állunk hozzá.

Itt volna a következő fejezet, tudom kérdezhetitek hol van már az a nagy csata vagy ellenség kaszabolása.
Biztosítok minden kedves olvasót hamarosan lesz az is de addig picit még várni kell, nem megy egyről a kettőre minden.