A rókahercegnő

Tizenkettedik rész Szellemi erő

Fájlalva a fejem és minden végtagom lassan magamhoz térek.
Elmosódva majd egyre tisztább kép rajzolódik ki előttem.
-Anyám? - kérdezem félve a róka alaktól, aki kiköpött mása a négy éve eltávozott édesanyámnak.
-Drága kincsem, az erőd benned él és ezt nem veheti el senki, bízz magadban. - közelebb megyek, ő előre szalad mintha azt akarná hogy utána menjek. A két kába őrt lépem át óvatosan közben mehlepetten figyelve a szétzúzott rácsok maradványát. Nem teszek fel kérdéseket félve hogy elmaradok tőle.
A várfolyosókon keresztül vezet egészen egy vasból kovácsolt ajtóig, amit a Sőtét Királynő katonái őriznek. Ő mit sem törődve a katonákkal előre iramodik egy hangrobbanást idézve ami tehetetlenné teszi mind a kettőt és azzal az ajtót is kinyitja.
Még most sem hiszem el hogy tényleg ő, pedig azzal a legnagyobb kívánságom válna valóra ha őt újra átölelhetném, halhatnám kedvesen csengő hangját és lágy simogatását az arcomon.
-Tényleg... te vagy.....ne..nem álmodom?- a földre rogyom.
Nem igaz, ő nem lehet vagy ha csak én nem haltam meg és váltam szellemmé.
Ide jön hozzám és a karjaiba fészkeli magát.
-A múlton már nem változtathatsz ám tehetsz hogy jobb legyen a jövő.
Elindul az ajtó irányába, beljebb érve megtorpanva látom a barátaim meg Amnelis nagynénjét amint egy koronát próbál felhelyezni a fejére.
A másik kezében ismét megpillantom a követ amivel az én erőmet is elvette és most az övükét próbálja.
-Nem hagyhatod hogy a fejére kerüljön és elvegye a varázsukat, ne kövesd el azt a hibát amit én, cselekedj és ne bízz meg Rivenában...
Azzal a róka alak eltünik viszont utat mutat a bölcs megoldás felé.
-Köszönöm, anya. - suttogom halkan.

-Te hogy, hogy lehetsz életben?! - förmed rám a királynő meginogva kissé mikor megpillant.
-Viteni! - kiáltanak fel boldogan a barátaim mikor meglátnak.
-Tudtam hogy élsz!
-Vége a tervednek Sőtét Királynő vagy inkább szólítsalak Rivenának? - sétálok rezzenéstelenül végig a hoszú szőnyegen keresztül ami egy kis lépcsőnél ér véget ami felvezet az emelvényen magasodó trónszékhez és hozzá.
-Csak most kezdődik, ŐRÖK! - kiáltja el magát ahogyan a torkán kifér.
Abban a pillanatban legalább harminc katona szegezi rám vicsorogva a fegyvereit csak a jelre várva mikor eshetnek nekem.
-Ugyanolyan esetlen, gyenge és nagyra vágyó vagy mint az anyád volt, ezért is volt olyan könnyű elintézni.
Szavai törként vájnak egyre mélyebb sebeket a lelkembe. A hiánya rettentően fáj.
A sötét palástot maga után húzó királynő akinek már ott ékeskedik a korona a fején egyre közelebb jön hozzám. Az erő a koronából belé száll teljesen megrészegítve. Rögvest ki is próbálja rajtam, megdermesztve minden porcikám.
Valamit takar a háta mögött, semmi esélyem az elszökésre és fegyver varázslat nélkül pedig tehetetlen vagyok.
Egy hirtelen élesen hasító érzés, azonnal oda kapom a kezem. A márvány padló fényes kövezetén pedig kis piros tócsácskák jelennek meg.
-Hgmm...
-Én leszek a királynélya ezen a földön minden élőnek! - a véres tört a padlóra dobja és örömittasan nézi szenvedésem.
Pár centire van el kell érnem valahogy de úgy hogy ne vegye észre.
Nehezen nyújtózkodva, végül megragadom és mikor újra közelebb lép majd lehajol...
-Nem... hagyom.. hogy rabszolgát csinálj mindenkiből!
Maradék erőmmel egyre mélyebbre döföm a tört addig amíg a földön össze nem rogy.
-Nem ilyen véget... szántam volna neked..... de nem hagytál más választást. - felveszem a koronát ami a fejéről nem messze hever.
Három kő ékesíti de kettő hiányzik.
-Azt hiszem ez a tiéd. - nyújtja Amnelis a kezében lévő tűzkövet, utána pedig rögvest nekilát a sebem szemügyrevételének.
-Nincs varázserőd emlékszel? - szomorúan tekintek rá.
-Ne csüggedj, ahogy látom nem is kell. - mosolyog rám kedvesen.
-Hogy? - gyorsan a seb helyéhez nyúlok.
-Eltünt.
-A te varázserőd viszont még él, így lehet hogy túlélted.
A kezemben lévő koronára pillanatok, óvatosan belehelyezem a hiányzó darabot.
Hirtelen megint megjelenik előttem az édesanyám képe, a fehér kristállyal díszített nyakláncomra mutat aztán eltűnik.
-Ez az utolsó darab ami hiányzik! - kiáltok fel vidáman és őt is a megilető helyére teszem.
-Fény hercegnője....?
Egy katona lép ki félve a társai közül, azonban a társam egy lépéssel sem engedi közelebb hozzám.
-Mit akarsz tőle?! - kérdi tőle idegesen.
-Nem akarok neki ártani nagy uram, csak a többiek és a magam nevében szeretnék köszönetet mondani.
-Köszönetet mondani? - a barátnőm sem ért egy kukot sem.
-Mivel felszabadított minket, ezért hálával tartozunk és nagy megtiszteltetés lenne ha ön mellett harcolhatnánk.
-Rendben, bízom bennetek. De nem akarok senkit kényszeríteni, szabad emberek vagytok mostantól jogotok van a szabadsághoz és a rendes élethez.
-Kiálunk ön mellett, hercegnő!
-Hercegnő, ha megengedi - Aniron a fejdíszt tartja a kezében, én letérdelek, ő lassan a fejemre helyezi.
-Éljen soká a hercegnő, éljen soká! - boldogan kántálják mikor a korona felkerül.
Biztos furcsa ezt hallani, de rettentő furcsa a nagymamám koronáját újra látni és most a fejemen viselni.
De most értettem meg igazán. A kövek mind végig a mi családunk őrizte.... A mai naptól kezdve pedig én.

A tizenkettedik rész, na ki várta?
Nyugalom lesz még rész azonban hamarosan vége ennek a könyvemnek, de eddig nagyon élvezem és remélem ti is. 💗🌺