ellenségek vagyunk, babám (kageyama ff.) /Szünetel/

negyedik

'OIKAWA SETSUKI'

- Várjál, te akkor jótékonykodni jársz minden szombaton? - bontotta ki a mellettem ülő a szalvétába becsomagolt ebédjét. Lágy szellő simított végig az udvarban lévő hatalmas fa meleg árnyéka alatt. Már szeptember közepén jártunk de még mindig nyárias idő uralkodott.

- Igen, anyáék igazi jó lelkek. Legalábbis annak vallják magukat. - nevettem el magamat a végére, tekintve a tényre, miszerint ők nem csinálnak nagyon semmit, amíg engem meg Toorut, minden évbe küldtek valamilyem hülyeségre. De azért, arra én sem számítottam volna, hogy egy évig fogok most jótékonykodni.

- Hm... És legalább van ott valami ismerősöd? - kérdezte az üdítőjének a kupakját lecsavarva. Lucassal elég közel kerültünk egymáshoz az elmúlt, körülbelül 3 napban. Miután segítettem neki megszerezni az áhított könyvét, azt hittem addig tartott a haverkodása, azonban hamar kiderült, hogy nem, mivel másnap reggel a suli előtt integetett nekem szélesen mosolyogva. Végül az lett belőle, hogy már lassan mindenfelé együtt járkálunk, és nagyon reménykedtem abban, hogy ez a barátság nem csak 1 hétig fog tartani.

- Igazából csak idősekkel vagyok meg egy ismeretlen szervezővel. - rántottam meg unottan a vállamat, majd eszembe jutott még egy személy, akit még az előző hangnememnél is bosszúsabban jegyeztem meg: - Ja és még a flegma könyvtáros sráccal. - miután Lucas majdnem félrenyelte az italát, kikerekedett szemekkel fordult felém.

- Komolyan?

- Igen, sajnos. - forgattam meg a szemeimet, miközben a táskám aljáról szedegettem elő a sok szemetemet, egyessével a pad mellett elhelyezkedő kukába dobálgatva őket. Végül felkeltem a padról, majd a karjaimat egy kicsit megnyújtva fordultam a még mindig lesokkolódott fiú felé. - Ma péntek van ugye? Plusz órám van, sajnos mennem kell.

- Te azzal a sráccal jársz gereblyézgetni? - hagyta figyelmen kívül az előbbi bejelentésemet a távozásom felől. - Hova jár? Olyan ismerős feje van, tuti biztos, hogy láttam már valahol. - húzta össze a szemeit, mint aki nagyon koncentrál, majd mintha megvilágosult volna, jobb kezével hirtelen rám mutatott. A gyors mozdulattól egy kicsit hátrébb ugrottam, de érdeklődve figyeltem az előttem lezajló eseményeket. - Te! Én tudom ki ez! A röpis gyerek, láttam az újságban! - mutogatott még mindig felém. Mivel nem volt új információ ez számomra (tudniillik egy edzőmérkőzésen is már beégtem előtte, így volt sejtésem afelől, hogy mit is sportol a srác), felkaptam a táskámat és unott fejjel néztem rá a szőke hajúra.

- Ezt eddig is tudtam Lucas, valami újat mondj. - mosolyodtam el a mondatom végén halványan, de a fiú ezt nem láthatta, mivel izgatottan kezdett el felolvasni a telefonjából egy cikket:

- Kageyama Tobio, a pálya királya. Mondtam, hogy egy nemes vérűvel van dolgunk! - bizonygatta, majd egy kicsit megváltozott a hangszíne. - Oh. - nyögte be, majd csendben görgette tovább a telefonját. A telefonomra pillantva láttam, hogy még van 5 percem az óráig így ahelyett, hogy elmentem volna, felhúzott szemöldökkel szólaltam meg:

- Gondolom egy egoista bunkó az emberünk. Végülis nem csodálom, ha már ilyen beceneveket aggatnak rá.

- Setsuki. - nézett fel végre az osztálytársam a telefonjából. - Ennek a srácnak nem csak azért ez a beceneve, mert olyan jól játszik. - húzta el a száját. Megszólalt a jelző csengetés, azonban a kíváncsiságom eluralkodott rajtam, és odapattantam Lucas mellé. Egyetlen egy, vastag, fekete betűkkel kiszedett mondaton állapodott meg a tekintetem:

,,Kageyama Tobio egy fantasztikus játékos lehetne, ha nem lenne ilyen önző, és a csapatjátékot nagy mértékben akadályozó személyiség."