ellenségek vagyunk, babám (kageyama ff.) /Szünetel/

harmadik

'OIKAWA SETSUKI'

- Köszönöm szépen a figyelmet! - hajolt meg Chieko, figyelmen kívül hagyva az arcán legördülő verejtékcseppet. Barna színekben pompázó hangszerét a csípőjéhez szorította, majd a kottáját jobb kezével megragadva lemenekült a tornateremben felállított emelvényről, mielőtt megkaphatta volna a szokásos lekicsinylő beszólásokat a többi diáktól. A lány, azzal, hogy jó kapcsolatot ápolt a tanáraival, és kiváló érdemjegyekkel rendelkezett, kiváltotta a többi diák ellenszenvét, akik gyerekes módon, piszkálták is ezért. És csak ráadás volt, hogy kiválóan hegedűlt is mellé, amit úgy látszik, a többség negatívan fogadott.

Izzadt tenyeremet beletörölve farmeromba, pillantottam körbe valami óraféleséget keresve, ugyanis a telefonom most merült le mínusz 2 százalékra. Sajnos, nem találtam egyetlen egy órát sem ezért a mellettem ülő bátyjámba rúgtam bele egy gyengédet, miközben egy másodikos lány állt elénk szavalni.

- Tooru. - szólítottam meg, anélkül, hogy abbahagytam volna a rúgdosását. Mivel csak vállat rántott, elkezdtem erősebben a piszkálást, majd a vörös fejjel közeledő tesi tanár láttán inkább hátrébb álltam egy pár lépést.

- LUXUS AZ ISKOLAI ÜNNEPEN ÁLLVA MARADNI, OIKAWA? - kezdett el üvölteni, félbeszakítva szegény lányt, aki zavarában már amúgy is harmadszorra kezdte újra. A bátyám sejtelmesen mosolygott a tanárra, majd direkt elég hangosan válaszolt a költői kérdésre:

- De hisz állok. - kacsintott rá a mellette figyelő diáklányokra, akik mélységesen elpirultak, majd zavarukat leplezve kezdtek el nevetgélni. Én kikerekedett szemekkel bámultam a fiúra, majd miután kölcsönkértem a közelemben álló osztálytársam kemény kulacsát, lesújtani készültem, amikor is a tesi tanár megelőzött és fülénél fogva rángatta fel a prédámat.

- Remélem az egész suli udvar kitakarítása közben is ilyen huncut kedvedben leszel, Oikawa. - a férfi feje már elkezdett lilulni, mire kicibálta Toorut a teremből. Sóhajtva nyújtottam vissza a harci eszközömet a fiúnak, majd a fejét fogó Iwaizumi felé fordultam:

- Még mennyi van hátra ebből a szenvedésből? - kérdezgettem, miközben egyik kezemmel aggódva legyezgettem körbe az arcát (nem bírja a bátyám ilyesféle kirohanásait). - Jól vagy?

- Oikawa Tooru, az én kezeim által fogsz megdögleni. - nézett fel a plafonra, majd halkan hozzátette: - Még 1 óra.

Már én is azon gondolkoztam, hogy leülök a testvérem példáját követve, de Iwaizumi gyilkos tekintete elég volt ahhoz, hogy a még hátramaradt időt végig álljam, majd fellélegezve induljak vissza az osztályom felé az ünnepség vége eljövetelekor. Bátyám, mérges szemű legjobb barátját hátrahagyva, haladtam át az udvaron, nyugalmas lelki békémben, amikor is valaki megbökte a jobb vállamat:

- Igen? - fordultam az illető felé. Egy szőke hajú fiú sétált a jobb oldalamon, aki történetesen az osztálytársam volt, csak még egyetlen egy szót sem beszéltem vele.

- Öhm...Én Lucas vagyok. Tőlem kérted kölcsön a kulacsot. - magyarázta miközben fél kezével a tarkóját dörzsölgette. Érdeklődve néztem fel, a nálam majdnem egy fejjel magasabb fiúra, majd miután nevetve megköszöntem a kulacsot, összevont szemöldökkel szólaltam meg:

- Lucas? Érdekes neved van.

- Amerikából költöztünk ide a nyáron a családommal. - mesélte halványan mosolyogva. Ezután a fiú elmondta, hogy miért költöztek el, és arról is beszélt, hogy miért ez a város volt céljuk. Próbáltam feljegyezni magamban az információkat, majd mikor Lucas a testvére kutyájáról kezdett el mesélni, véglegesen elvesztettem a fonalat. Ezután egy integető bolond zavarta meg a beszélgetésünket, az osztályteremben, ahol a szőke fiú már letelepedett a mellettem lévő padba.