ellenségek vagyunk, babám (kageyama ff.) /Szünetel/

tizenharmadik

'OIKAWA SETSUKI'

A forró, rizses étel kissé megégette a számat szombat kora délután, feldobva az éhség miatt amúgyis lelombozódott hangulatomat, így még párszor megfújva, merítettem bele a villámat az ételbe.

- Na, hogy ízlik? - meredt rám csillogó szemekkel a fekete hajú nő és tovább figyelte az étkezésemet.

- Ez borzalmas. - tette le mellettem az evőeszközét Kageyama, akinek gonoszan, de egy kicsit igazat tudtam adni, mivel az étel utóíze valóban rossz ízű volt.

- Komolyan? - nézett ránk felválta a nő, aki történetesen Tobio édesanyja volt, amire a bemutatkozás nélkül is rájöttem volna, ugyanis szörnyen hasonlítanak egymásra; ugyanaz a hollófekete haj, az arcvonásaik, és a gyönyörű kék szemek, amelyekkel most csúnya pillantásokat lövelltek egymás felé.

- Nem, dehogyis. Nagyon finom. - próbáltam menteni a helyzetet esélytelenül, ugyanis egy anya és fia közötti szócsata alakult ki az étel ízéről.

- Mindegy, te nem érdekelsz. - legyintett rá az anyja. - Nem tudod értékelni mi a jó. Setsukinak legalább ízlik. - mosolygott rám, a mellettem ülő pedig lefejelte az asztalt. - Nem hagyhatlak itt úgy titeket, hogy éhezzetek.

- Mert hova mész? - emelte fel a fejét a fiú, majd érdeklődve mérte végig az anyját.

- Beléptem a cukrászos klubba. Majd, ha jössz legközelebb, csinálok neked valami süteményt. - simította meg kedvesen a vállamat, Kageyama pedig figyelmeztetően rázta meg a fejét, így kicsit visszakellett fognom a feltörekvő nevetésemet. - Örülök, hogy megismerhettelek, Setsuki. Kellemesen csalódtam. - húzta fel a cipőjét folyamatosan mosolyogva. - Na akkor én elmentem. Ne engedjetek be senkit. - szólt oda nekünk.

- Pedig ez a titkos hobbim. - forgatta meg a szemét a fiú, amire csak mérges és unott pillantásokat kapott válaszul, így inkább csendben maradt. Tobio anyukája még egy utolsót intett, majd egy nagy szatyorni különféle sütemények hozzávalójával tele lépett ki az ajtón. - Éhes vagy még? - nézett rám a fiú, majd egy pillanat múlva átgondolta a helyzetet. - Jó ez hülye kérdés volt.

- Nem, elég volt ez a pár falat. Kicsit khm... különös volt az íze, ezért lehet, hogy most egy ideig inkább nem eszek nagyon semmit. - nevettem fel, mialatt mind a ketten felálltunk és visszaindultunk a fiú szobájába, ami az én szemeimmel nézve, egy teljesen átlagos szoba volt, eltekintve a röplabdáktól meg a sporthoz kapcsolodó tárgyak sokaságától.

- Meddig is maradhatsz?

- Mivel Lucasnál vagyok ezért 5-ig. - mondtam, Kageyama pedig halvány mosolyra húzta a száját.

- Már csak egy kicsivel több mint egy hét. - dőlt el az ágyán, nekem pedig erős kétségeim támadtak a bátyám felé illetően, akihez még mindig nem volt bátorságom odamenni és felvázolni a helyzetet. Nem akartam lelombozni magamat ezekkel a gondolatokkal, így inkább körbenéztem a szobában, ahol hamar megállapodott a tekintetem egy helyen.

- Most lesz a születésnapod? - fordultam hátra az ágyon fekvő fiúhoz, aki csak megrántotta a vállát.

- Még azért nem most, de hamarosan. De te ezt honnan is tudod? - dobta el a telefonját, majd érdeklődve pillantott fel rám.

- Ott egy ajándékcsomag amire rá van írva, hogy boldog születésnapot, plusz december 22. - mutattam rá az egyik csomagra. - Látom te se dobod ki ezeket.

- Még jól jöhetnek. - ült fel hirtelen. - Mellesleg, te hogy a jó életbe látsz el odáig? - hunyorított.

- Most anya rávágná, hogy nem kéne annyit telefonozni, de én inkább nem fogom. - röhögtem fel az arca láttán, amit a mondatom közepe váltott ki belőle.