ellenségek vagyunk, babám (kageyama ff.) /Szünetel/

ötödik

'OIKAWA SETSUKI'

A fejem mellett szélsebesen repült el egy labda, majd vágódott bele a fehérre festett falba, aminek a hátamat döntve figyeltem a telefonom képernyőjét. Legalábbis figyeltem volna, eddig a pillanatig, amikor is majdnem szívrohamot kaptam, és ledöbbenve meredtem a bemelegítő fiúkra. Lucas egy méterrel mellettem ült, de ő mégjobban megijedt, mint én, ezért lenyugtattam magamat és közelebb léptem hozzá, megütögetve a vállát.

- Ne haragudj, Setsuki-chan! - intett felém Yahaba bocsánat kérően, mire sóhajtva legyintettem és unottan figyeltem a röhögés miatt hasát fogó kapitányt aki majdnem ott halt meg a jókedvében.

De sajnos csak majdnem.

- Istenem, meghalok, kész ennyi. Majdnem lerepült a feje. - hahotázása betöltötte az egész termet, Iwaizumi rendezte le egy erőteljes fejbe vágással, majd megfenyegette, hogy most már nem fog vele barátkozni. Úgy látszik hatott a dolog, Tooru egy pillanat alatt összeszedte magát és felpattant a földről.

- Úristen, én... én majdnem meghaltam. - motyogta mellettem a szőke hajú, finoman a szívére téve a kezét. - Még élek? - kérdezte tőlem miközben megfogta a karomat. Összeráncolt szemöldökkel meredtem az arcaba.

- Igen, Lucas. Élsz. - néztem rá egy kissé furcsán, főleg miután elkezdett magyarázni a húga álmáról aki megjósolta neki, hogy megfog halni. Körülbelül 10 perc múlva már nyugodtabb hangulatban ült mellettem, főleg miután ismertettem vele, hogy még mindig nem találta el a labda.

- TSUKI! SZÓLJÁL MÁR WATARINAK, HOGY HÚZZA BE A SEGGÉT, LIBERÓ NÉLKÜL NEM TUDUNK JÁTSZANI! - kiabált oda a bátyám kezéből tölcsért formálva. Morogva írtam be a még mindig 'LEGJOBBKÉPŰBBEK' csoportnéven futó chat szobába, ahová hamar meg is jött a válasz, miszerint a fiú mindjárt jön csak még levadássza Kyotamit.

- Úristen. - olvasta el Lucas a választ. - Az a Kyotami gyerek jön? Én attól félek, nagyon rémisztő. Olyan, mint egy veszett kutya. - torzult el az arca ijedten. Én még csak hallottam a gyerekről, személyesen nem találkoztam vele, ezért nem tudtam miért reszketett az osztálytársam. Bár, lassan kezdtem megszokni Lucas személyiségét, ami annyit jelent, hogy szegény nagyon félős volt, így nem nagyon hatott meg a fiúról szóló véleménye.

- Jól vagy? - kérdeztem aggódóan, ugyanis a fiú lesápadva reszketett lecsúszva a falmentén. - Figyelj, nem hozzuk ide azt a padot? - mutattam egy szabad padra a terem végében. - Amúgy is, szerintem nem csak mi fogjuk megnézni a meccset. - forgattam meg a szememet, hátrapillantva az utolsó órájuk után megjelent diákokra. Már régen volt, hogy a suliban volt edzőmeccsük a fiúknak, így mindenki izgatottan várta már a délután négyet, hogy láthassák játszani, majd nyerni a csapatot. Legszívesebben hazamentem volna, tanulni, jó ez kamu, inkább aludni, élvezve a szerdát, nem gondolva arra, hogy még csak a hét felénél járunk. De végül nem mentem haza, ugyanis kiderült, hogy meccs után, kajálás van, és mivel imádok enni, mosolyogva ígértem meg a testvéremnek, hogy ott leszek a mérkőzésen.

- Hozzuk ide. - állt fel Lucas, majd bevárt engem is, mielőtt elindultunk volna. Pont a terem bejárata előtt haladtunk el, amikor kivágodott a nagy méretű ajtó és egy rövid hajú, szőke fiú ordított fel hangosan.

- WAAAA!! - nézett mindenkire üvöltve. Most, kivételesen az amerikai barátommal ugyanaz volt a reakciónk: egyszerre ugrottunk hátra és sikítottunk fel ugyanolyan hangerővel. Tooru termett ott mellettünk nevetve, nyugtatva engem és az üvöltő csapattársát is. Watari, lihegve érkezett meg és majdnem összerogyott.

- Nem.... Nem tudtam lefogni. - vette szaporán a levegőt. A kapitány csak legyintett, majd ráfogott a dühöngő fiú vállára.

- Ez kicsoda? És miért ordít? - figyeltem kikerekedett szemmel, miközben Lucas is előbújt mögülem.