Újabb ikrek marvel ff. // Befejezett

40. rész

Hirtelen, mintha megijedt volna, de a következő pillanatban felém fordult és megcsókolt. Lefagytam, de egyből kapcsoltam és...

...viszonoztam. Fogalmam sem volt, hogy miért, de mintha a tudatalattim ezt súgta volna. Miután szétváltunk mindenki ledöbbenve nézett minket. Mindketten nagyon zavarban voltunk, de ő próbálta ezt elhessegetni azzal, hogy pörgetett.

-- Miért nem mondtad? - vágott a közepébe Steve, a jó öreg barátjának címezve a kérdést.

-- Mit? - értetlenkedett Bucky, szemöldökét összevonva.

-- Hogy szerelmes vagy belé - csattant fel, majd tekintett felém a szőkeség, majd vissza a mellettem ülőre, miközben már talpon volt. - Azt hittem barátok vagyunk. Nem is - kapott a fejéhez -, testvérek. De, ha már ennyit nem vagy képes megosztani velem, nem is számítok neked? - kérte számon a fémkarút.

-- Persze, hogy fontos vagy nekem - reagált egyből a másik, miközben ő is felállt -, de mostanában teljesen kifordultál magadból. A viselkedésed teljesen más lett, már egyáltalán nem az vagy, aki anno. Aki az Alyvel való szakításod előtt voltál - vágta a fejéhez. - Ha igazán szeretted volna, akkor kitaláltál volna valamit, ahelyett, hogy szakítasz vele. De, ha neki nem is, még nekem sem mondtad el. Pedig állítólag testvérek vagyunk - már szinte őrjöngött és még sose láttam ennyire kikelni magából. - Soha nem problémáztam volna azon, ha bevallod, hogy Sharonba vagy szerelmes. Igazán elmondhattad volna. Támogattalak volna. De így, hogy titkolózol folyamatosan, én miért mondtam volna bármit is? - Végezetül, kisietett a nappaliból, maga mögött hagyva a vitát.

Nem gondolkodtam, inkább utána mentem, nem akartam, hogy hülyeséget csináljon, féltettem. Nem sokkal azután értem utól, hogy kilépett a bázis bejáratán.

-- Hé hé hé! - ragadtam meg hátulról a karját és magamfelé fordítottam.

Inkább nem mondtam semmit, csak szoros ölelésbe vontam, amit egyből viszonzott. Percekig álltunk így, de muszáj voltam egy kicsit eltolni magamtól és rákérdezni.

-- Rendben vagy? - érdeklődtem óvatosan, hátha még indulatos.

-- Most már igen - adott egy apró csókot a homlokomra, mire egyből lehunytam szemeimet, kellemes érzést keltett bennem.

-- Kérdezhetek valamit? - néztem mélyen szemeibe, mire érdeklődve tekintett vissza.

-- Persze - mosolyodott el, ami megmelengette a szívemet, így kicsit bátrabb lettem.

-- Mi volt az a csók? - Mégis féltem rákérdezni, de annyira foglalkoztatott ez a kérdés és választ akartam rá kapni. meg ő adott erőt. 

-- Hááát - kezdett neki, de a komoly tekintetemet látva, ő is megkomolyodott és egy nagy sóhaj kíséretében vallott -, az igazság az, hogy Stevenek igaza volt. Szerelmes vagyok beléd - mondta ki egyből, mire újfent lefagytam. - Már elég régóta. Azt hittem eleinte csak azért gondolom így, mert benned hamar megbízhattam, meg különlegesnek gondoltalak már akkor is. Viszont tudtam, hogy neked Steve tetszett, ahogy neki pedig te. Így, inkább összehoztalak titeket, de akkor még nem voltam biztos az érzéseimben. Ahogy egyre többet láttalak titeket együtt, egyre világosabb lett. Belédszerettem, de kegyetlenül. Nem akartam közétek állni, mert mindketten fontosak voltatok nekem, így megmaradtam a lelkiző pajtidnak - mosolyodott el újfent, majd folytatta. - Miután Steve úgy dobott, ahogy, nagyon kiborultam, őrjöngtem, főleg, hogy eltűntél, de próbáltam tartani magamat. Mikor előkerültél örültem, hogy valamennyire rendben vagy és újra közel kerültünk egymáshoz, de nem akartam lépni, megvolt a magad gondja, elhiheted, hogy tudom. Megelégedtem azzal megint, hogy a közelemben vagy és vigyázhatok rád, a boldogságod egyik okozója lehetek. Viszont, most, a játéknál kutyaszorítóba kerültem. Rettegtem, hogy mit fogsz lépni, és meg is lepett, hogy viszonoztad a csókom - pirult el az emlék hatására. - Megkérdezhetem, hogy miért tetted? - hangja nagyon félénk volt, ami vigyorgásra késztetett, mert nem hittem el, hogy tud ilyen is lenni.