Újabb ikrek marvel ff. // Befejezett

34. rész

-- Nem értem, hogyan lehetséges, hogy eddig nem sikerült neki, most meg hirtelen igen. Ez, akkor miért sült el jól? - gondolkozott hangosan Nat.

Ez mindenkit nagyon is elgondolkoztatott. Mi hozhatta olyan állapotba, hogy áthidalja a gátjait? Főleg, hogy nagy erőbedobással harcolt ellenünk, Tonyt meg szívből gyűlölte. Lehet, hogy annak a gondolatára, hogy elveszítheti, előjött a szeretetteljes oldala.

Aggódtam érte, nem is tudhattuk, hogy milyen lesz, mikor felébred. Csak reménykedni tudtunk, hogy még helyrehozhatjuk.

Amint visszaértünk a bázishoz, mindenkinek az volt az első, hogy a gyengélkedő felé vette az irányt, ahol a két doki elkezdte vizsgálni, hogy tényleg minden rendben van-e, mert a gépen nem volt minden műszer a birtokukban. Meg, akkor az volt a legfontosabb, hogy megbizonyosadjanak, épségben van-e.

Szerencsére átköltöztünk egy vidéken levő rengeteg hektáron elterülő bázisra, ami sokkal jobb, mint a Torony volt. Azért azt is szerettük, csak egy csata során eléggé tönkrement, de ez kapóra jött, mert kellett nekünk az egyedüllét, távol a nagyvárostól, a rengeteg embertől. 

Miután teljesen megbizonyosodtak róla, hogy csak kimerült, mint mikor a bátyját gyógyította, elkezdtek kiszállingózni. A végére csak Stark és én maradtunk, az alvó gyönyörűség mellett. Csodálkozom, hogy nem kiabált rám már az első pillanatban, hogy húzzak kifelé. Élég sok ideig ülhettünk csendben, mikor megszólalt egy nagy levegővétel után.

-- Nat elmondta - kezdett neki, amire én egy darabig értetlenül meredtem rá, majd megértettem. Most már ő is tudja az igazságot. Már csak az a kérdés, hogy ő mit fog kezdeni ezzel az információval. - Először nem nagyon akartam elhinni, de azt tudtam, hogy Natasha nem kajálná be a hazugságokat olyan könnyen. Figyelj - nézett egyenesen a szemembe -, elmondhattad volna. Főleg nekem. Akkor megspóroltunk volna hónapokat azzal, hogy utálkozok veled - sóhajtott egy nagyot, majd folytatta. - Nem bocsájtottam meg neked végleg, de ha most megígéred nekem, hogy soha többet nem csinálsz ilyet, vagyis soha többet nem bántod meg őt és az életed árán is óvni fogod, akkor nem fogok ellenkezni azzal kapcsolatban, ami kialakulhat újra közöttetek. Viszont - nyomta meg ezt a szót -, ha ő úgy dönt, hogy már nem akarja, akkor hagyod és elfogadod a döntését! - Nagyon szigorú volt, de ezt meg is értettem, hiszen ő egy apa, aki mindenáron védi a lányát. Ezt becsülöm is benne.

-- Ez csak természetes és nagyon hálás vagyok, hogy adsz nekem még egy esélyt. Köszönöm! - hálálkodtam.

-- A cselekedet többet ér minden szónál! Ezt sose felejtsd el. Na, hagylak is. Azt vedd figyelembe, hogy nem lesz a legjobb kedvénél, mikor magához tér - figyelmeztetett.

--Igen, gondoltam. Köszönöm, hogy megbízol bennem, nem fogok játszadozni vele. Nagyon szeretem és vele akarom leélni az életemet, szóval bármit megtennék érte - öntöttem ki a lelkemet neki.

-- Így legyen! - villantotta meg a tipikus Stark-mosolyát, majd el is hagyta a helyiséget.

Egyedül hagyott az alvó gyönyörűséggel és a saját gondolataimmal. Azon kezdtem agyalni, mit tegyek, ha felébred, meg hogyan fog reagálni a jelenlétemre. Félelem is rejtőzködött bennem, hogy ő már lemondott végleg kettőnkről. Elmélkedésemből az egyre szaporább lélegzetvételei ráztak ki. Pár pillanattal később, pedig már kinyitotta a szemét, majd fel is ült.

-- Hol vagyok?

Hangja elég riadt volt és zavarodott, amit hirtelen nem értettem, de egyből cselekedtem. Átöleltem és próbáltam megnyugtatni, ami azt hittem, hogy menni fog. Hittem.

-- Engedj el! - förmedt rám és egyből kirántotta magát az ölelésemből. - Semmi jogod hozzámérni a mocskos kezeddel! - Olyan hangosan kiabált rám és egyre messzebb mászott tőlem, ami nagyon rosszul esett, nem is kicsit.

-- Mi történt? - Kicsit félénken kérdeztem meg, félve a haragjától.

-- Hogy mi történt? - kelt ki még jobban magából. - Megcsaltál! - vágta a fejemhez. - Nem is akárkivel! Egy ribanccal!!! - Már ordibált.

-- Ha meghallgatnál, tudnád az igazi okot - feleltem óvatosan, de már én is kezdtem ideges lenni, hogy csak kiabál.

-- Rohadtul nem foglak meghallgatni, mert nincs miért. Már nincs... - suttogta alig hallhatóan.

-- Miért? - suttogtam elhaló hangon, reményvesztetten.

-- Megváltoztam, más lett az életem, ahogy neked is. Ne is reménykedj - mondta ki kerek-perec, széttörve az egész világomat.

Aztán felállt és kisétált. Én csak ott ültem és meredtem a semmibe. Nem akartam elhinni az imént hallottakat. Nem bírtam befogadni az információt, összezuhantam belülről. Számítottam a részéről valami féle visszautasításra, de nem ekkora mértékűre. Mondjuk, joggal haragszik, mivel nem akárkivel ,,csaltam meg", hanem pont Sharonnal.

Annyira dühít, hogy nem engedte megmagyarázni és, még a lelkemet is földbe tiporta, viszont nem adom fel. Mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, mikor azokat a csúnya dolgokat a fejemhez vágta. Lehet, csak beképzeltem, de semmiképpen nem akarom feladni. Ha kell, akkor a végsőkig reménykedek és küzdök.