Újabb ikrek marvel ff. // Befejezett

18. rész

Ami a látványt illeti, elég megdöbbentő hatást keltett. Az első gondolatom az volt, hogy a mai akció nem biztos, hogy sikerrel fog járni.

Elég védett területnek nézett ki, ahova nehéz csak úgy betörni. Viszont küzdeni fogok, már csak Stevért is. Tudom, hogy összevesztünk és kerülöm, de fontos nekem.

-- Senki se féljen, menni fog. A terv, pedig a következő... - Steve le se tagadhatta, hogy igazi kapitány, úgy vázolta fel a teendőket.

Időközben, persze Sólyom is csatlakozott a csapathoz. Miután ezek megtörténtek, elindultunk kettes-hármas csoportokban a helyünkre. Nagyjából 5 perc múlva megszólalt Steve a fülesbe.

-- Mehet. - Ez volt a jel. - Ne feledjétek, együtt megyünk be, együtt is jövünk ki.

Aztán elkezdődött. Belopóztunk, és sok Hydra katonával találtuk szembe magunkat, ami nem nagyon lepett meg minket.

---

Már jó sok ideje harcoltunk és egyre jobban közeledtünk a belseje felé, mikor elvesztettem magam mellől Stevet. Vele kerültem össze és nagyon jól is harcoltunk együtt, viszont én hamarabb tovább tudtam jönni, őt még nagyon is lefoglalták. A következő folyosón olyanba bukkantam, amire kevés esélyt láttam. Egyből tudtam, hogy ő lehet Bucky. Fém karja még ebben a sötét helyiségben is fénylett. Észrevettem, hogy egy piros csillag díszeleg a váll alatti részen. A Hydra egyik jelképe. Arcát fekete maszk takarta el, de nem teljesen. A halvány kék szemeit egész jól ki lehetett venni, majdnem világítottak. Látszott rajta, hogy elég elég izmos, még a fekete ruháján keresztül is. Megijedtem. Tudtam, hogy én egyedül nem tudok szembeszállni vele, még akkor is, ha láthatatlan tudok lenni, nem vagyok olyan szinten közelharcban, mint ő volt. Meg a láthatatlanságomat nem tudom egyszerre sokáig használni. Viszont tudtam, hogy muszáj harcolnom vele, mert nem fog kegyelmezni és húznom kellett az időt. Reméltem, hogy Steve mihamarabb utolér. Nem gondolkodhattam sokáig, mivel megindult felém. Úgy láttam nincs nála fegyver, ez is bizonyította, hogy nagyon is jó közelharcban. Inkább nem agyaltam tovább, és én is nekiindultam, hogy belekezdjünk a küzdelembe. Mondjuk, nem értettem, hogy ő miért harcol, ha kimenekíteni jöttünk. Nem is hagyott tovább gondolkozni, mert nekem támadott. Egy jobb horoggal indított, amit sikerült hárítanom, de arra nem számítottam, hogy közben elindítja a másik kezét is, ami sikeresen elérte a bordáimat. Cselekedetére egy fájdalmas nyögés csúszott ki ajkaimon. Valószínűleg, minimum elrepedt a bordám. Nem tétlenkedtem azért, jól belerúgtam az ő bordáiba, viszonzásképpen. Megsoroztuk egymást ütésekkel, amiket több-kevesebb sikerrel hárítani is tudtam. Nagy szerencsétlenségemre még párszor eltalálta a bordáimat, amiknek már így is annyi volt. Egyre jobban kívántam azt, hogy Steve hamar jöjjön, mert egyre kevésbe tudtam kivédeni az ütéseket, főleg, hogy neki fém karja volt. Már ott tartottunk, hogy meg tudott fogni a nyakamnál és elkezdett fojtogatni. Alig kaptam levegőt, már majdnem elvesztettem az eszméletemet, mikor valaki arrébb rúgta Buckyt. Belül repdestem az örömtől, hogy megérkezett a felmentő sereg számomra, de tudtam, a neheze csak most jön. Ki kellene ütni, hogy magunkkal tudjuk vinni. Körülnéztem, valami kemény után kutatva, mikor megpillantottam egy fémcső darabot. Gondolom ezt a fiúknak köszönhetem. Rájuk is néztem, és megláttam, hogy nehezen tudnak felülkerekedni a másikon. Látszott, hogy nagyon régóta ismerik egymást, mivel a harcuk döntetlenre állt mindig, pedig Bucky nem emlékszik semmire. Ismerték a másik következő lépését, és az sem kottyant meg nekik, ha jó erőset ütött a másik. Inkább nem tétlenkedtem. A kezembe vettem a fémcsövet, megvártam, míg Bucky a háttal fordult nekem és lecsaptam. Akkorát ütöttem a fejére, hogy hatalmasat reccsent valami. Reméltem akkora kárt mégse okozok vele. Nem akartam kinyírni, ezért megijedtem.

-- Ugye nem nyírtam ki? - fordultam kétségbeesettem a kapitányhoz.

-- Dehogy, szívós srác. Nyugi - próbált megnyugtatni. - Megtaláltuk és kiütöttük Buckyt, Allyvel. Elindulunk vele a hajó felé. Bruce, legyél készenlétben az altatókkal - szólt bele a fülesbe. - Te jól vagy? - intézte immáron hozzám a szavait. - Mert ugye fojtogatott. - Odajött hozzám és közelről is megnézte a nyakamat.

-- Nagyon látszik? - Tisztában voltam vele, hogy mindenképpen meglátszik, főleg, hogy a fém karjával csinálta.

-- Nem vészes. - Nem tudtam eldönteni, hogy kamuzik vagy igazat mond, de nem is törődtem vele, mivel a karjaiba zárt. Oly sok idő után ez nagyon megnyugtató volt és hatalmas biztonságérzetet adott. Pár perc múlva szétváltunk.

-- Induljunk el, mert nem lesz könnyű vele az utunk. Gondolom majd jönnek a többiek segíteni, de egy darabig egyedül kell megoldanunk. Nem kérném a segítséged, de Buck elég nehéz, én meg nem tudok ilyen súlyt egyedül cipelni, főleg, hogy tehetetlen. Viszont, ha nagyon fáj valamid, akkor szólj és viszem egyedül. - Aranyosan viselkedett. Fájtak a bordáim és a torkom is, de nem akartam, hogy egyedül kelljen szenvedni, ezért segítettem neki.

-- Megvagyok - villantottam egy műmosolyt, hogy ne gyanakodjon, majd elindultam a fémkarú testéhez. Steve vette az adást és együtt próbáltuk felemelni, több-kevesebb sikerrel. Elkezdtük nehézkesen cipelni és nagy szerencsénkre, nem is kellett sokáig, mert összefutottunk a többiekkel, akik készségesen segítettek nekünk. A hajóhoz érve átengedtem a fiúknak. Mikor hirtelen megszabadultam a tehertől, lerogytam a földre. A bordáim nagyon fájtak, hogy már belepusztultam, a torkommal együtt, de az valamennyire elviselhető volt. Erre Steve nagyon felfigyelt és pillantásai nagyon aggódóak lettek, amint megpillantotta kezeimet az oldalamon. Mivel Buckyt már letették, visszarohant hozzám, felkapott a karjaiba, majd úgy vitt fel a fedélzetre.

-- Bruce! - szólt a dokinak, aki éppen befejezte az altató beadását. A megszólításra egyből felnézett. - Kellene egy kis segítség Lynek is.

Nagyon meglepődtem a becenevemen, de nagyon is tetszett. Odavitt a másik orvosi ágyhoz, ahol a doki várt.

-- Mi a panasz? - érdeklődött, miközben idehozta a a kellékeit.

-- A bordáim nagyon fájnak, meg a torkom, de az elviselhető.

Steve dühösen pillantott rám. Tudtam miért. Mert hazudtam neki bent. Nem mondtam el neki, hogy nem vagyok jól.

-- A torkod rendben van, adok egy gyógyszert, amitől hamar rendbe jön. A nyomai a fojtogatásnak, pedig idővel elhalványulnak. Viszont a bordáddal rosszabb a helyzet - nézett rám szomorúan, amitől elkezdtem félni. - Eltört pár bordád, pár, pedig elrepedt. Ha visszaértünk, jobban kezelésbe veszlek, itt csak bekötni tudom. Annyit most megmondhatok, hogy egyhamar nem fogsz harcolni. Csoda, hogy ennyi cipelést kibírtál, mert ez elég fájdalmas sérülés. Az biztos, hogy kitartó vagy - mosolygott végül rám, majd elővette a fáslit és picit zavarban volt, mikor újra rám nézett. - Le kéne venned a felsőt, hogy be tudjam kötözni.

-- Segítek - szólalt meg mellettem hirtelen Steve.

Tudta, hogy egyedül nem fog menni, ezért nagyon hálás voltam neki. Miután lekerült rólam a pulcsi és a póló is, és már csak melltartó volt rajtam, Bruce elkezdte bekötni az oldalam. Az egészet zöld, kék, lila foltok borították. Nem volt szép látvány. Steve arcán ez tükröződött is.