Távolból | Marvel ff. [BEFEJEZETT]

16. fejezet

Mivel a hajó az épület felé nézve szállt le, meg kell kerülöm, akkor pedig láthatóvá váltam annak az négy személynek, akik a tavaszi reggelen kijöttek elém. És Jason elé.

Nagyot nyelve feléjük kezdtem sétálni, akkor pedig már láttam Hope arcán a megkönnyebülés, a harag, és az aggódás keverékét. Az utolsó pár lépést már szinte futva tettem meg, ő pedig egyből átölelt.

- Hála az égnek, hogy jól vagy! - suttogta.

- Mégis hogy gondoltad, hogy kimész az űrbe, mikor világosan megmondtuk, hogy túl veszélyes? - kérdezte Scott, mire én megbánóan néztem rá.

- Sajnálom! - mondtam őszintén.

- Gyere ide! - sóhajtotta kinyújtva a kezét, mire őt is megöleltem. - Nem esett bajod? - kérdezte.

- Nem. Jól vagyok. - feleltem, bár ez nem teljesen volt igaz.

- Gina! - hallottam egy másik ismerős hangot, mire elengedtem Scott-ot, és Morgan felé fordultam, aki meglepő módon mosolyogva nézett rám.

Ettől viszont engem olyan érzés kerített magába, amitől egyből könnybe lábadt a szemem. Mert akkor Morgan még nem tudta, mi történt. Azt hitte, Jason még a hajón van, és örült, hogy visszajöttünk, örült nekem is. Látta rajtam, hogy valami baj van, de én előbb léptem oda hozzá, és öleltem át.

- Hol van Jason? - kérdezte kissé elhúzódva tőlem.

De én nem tudtam válaszolni, képtelen voltam megmondani neki. A szám elé vettem a kezem, és a szememet összeszorítva próbáltam elfojtani a sírást, de akkor már túl gyanús voltam. Ő már nyitotta a száját a kérdésre, de én előbb szólaltam meg:

- Sajnálom! - mondtam fájdalmasan. - Morgan, én úgy sajnálom!

- Mi történt? - kérdezte rémülten.

Én viszont csak a fejemet ráztam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne törjön ki belőlem újból a zokogás.

- Gina, ugye nem azt mondod, hogy...? - még be sem fejezte a kérdést, de én már bólogattam.

Most rajta volt a pánikbaesés sora. Láttam, ahogy pillanatok allatt könnybelábad a szeme, és idegesen a hajába túr.

- Nem! - csóválta a fejét, én pedig már hallottam a hangját a sírást. - Nem, az nem lehet. Csak őt ne! - nézett rám könyörgőn, de én ugyanolyan szétesetten néztem a szemébe.

- Sajnálom! - suttogtam, mire ő elfordulva tőlem Pepper-hez lépett, aki persze minden szavamat hallotta, és megsemmisülten nézett rám és a lányára, majd mikor odement hozzá együttérzően átölelte.

Én is elfordultam, de csak hogy ne kelljen látnom, milyen fájdalmat okoztam Starkéknak is. A kezem még mindig a számon volt, de abban a pillanatban, ahogy ismét rámzuhant a szörnyű esemény súlya, nem bírtam ki tovább, és a mai napon már számolni sem tudom hányadjára, de hihetetlenül fájdalmas zokogási kényszer tört rám.

Tudtam, hogy a többiek az űrhajóból nézik az eseményeket. Éreztem, ahogy Scott odalép hozzám, és vigasztalóan átölel, bár nem nagyon segített vele semmin. Jó volt tudni, hogy valaki nem azt akarja látni, hogy a halott ikertestvérem után sírok, de a tudat, hogy ezen nem tud változtatni, engem, és szerintem őt is szomorúsággal töltötte el.

A bűntudat csak fokozódott bennem azzal, hogy Morganékre és átraktam a gyász terhét. Nem tudtam, hogy fogok ezután hozzá szólni, vagy fogok-e egyáltalán. Fogalmam sem volt, mi segíthetne rajtam, hogy rajtuk mi, arról meg pláne. Mi jó ügyért közöttünk, és ezt ők is tudták, de az, hogy így végződött, szinte mindent megváltoztatott.