My Precious Jewel - A legdrágább kincsem (Shownu x Kihyun, Monsta X)

2. Rész

A bőröndömet magam után húzva közelítettem meg a rám váró társaságot. Jókedvűen köszöntöttem mindenkit, a főnyomozó úr előtt röviden meg is hajoltam. Shownu egy fekete öltönynadrágot viselt, felsőjét szövetkabátja takarta. Milyen álmosak voltak a szemei… Minhyuk ugyanolyan izgatottnak és kalandra késznek tűnt, mint a tegnapi nap folyamán, elegáns, de mégis kényelmes öltözetben érkezett. Tartottunk egy kis kupaktanácsot, utolsó eligazítást az utazás előtt, majd hamarosan indulnunk is kellett a terminálba. Először leadtuk a csomagjainkat, majd a bejelentkezés után átléptünk a semleges zónába. Ahogy már csak hárman sétáltunk a reptér világos csarnokaiban a kapunkat keresve, kicsit görcsbe rándult a gyomrom. Fogalmam sem volt, hogy mi fog várni ránk ott, a legkeletibb orosz városban, aztán pedig a vonaton.

– De rég utaztam már repülővel! – adott hangot izgatottságának Minhyuk, ahogy kicsit gyorsabb tempóban kezdett sétálni, így hátul hagyva minket.

– Bevallom, én egy kicsit ideges vagyok – nevettem halkan, félrepillantva. Ma már sokkal kevésbé nehezteltem magamra és Shownura, de akárhogy is próbáltam meggyőzni magam, nem tudtam elnyomni ezt az érzést. Még mindig borzalmasan zavarban voltam előtte. Egy olyan oldalamat láthatta, mint még soha, senki…

Szőke társunknak persze akadt mondanivalója, viszont sajnos ezúttal nem sikerült odafigyelnem rá, csak csendben bólogattam, mint aki nem bambult el, miután realizáltam a „bűnömet”. Valószínűleg ő is észrevette, de csak szórakozottan legyintett egyet, ezzel rám hagyva a dolgot.

Ugyan nem az első repülőutam volt, de ugyanolyan ámulattal töltött el a hatalmasabbnál hatalmasabb gépek látványa, ahogy már a beszálláshoz sorakoztunk fel. Előkészítettük a beszállókártyáinkat, majd megkerestük a helyünket. Három ülés volt egy sorban, a jegyeink pedig egymás mellé szóltak, az enyém lett végül az ablak melletti. A kézitáskámmal a kezemben másztam be a legbelső ülésre, engem pedig Shownu követett, a folyosómenti széket Minhyuk foglalta el. Körülbelül fél óra múlva megkezdődött a biztonsági bemutató, pontban tizenegy órakor felszálltunk. A légnyomás-különbségtől kicsit szédülve bámultam ki az ablakon a magasba emelkedés közben, majd amikor már a felhők fölött jártunk, elővettem egy csomag gumicukrot. Hangos zacskócsörgéssel bontottam fel, rögtön eszegetni is kezdtem, eközben pedig eszembe jutott valami.

– Amúgy szerintetek nem furcsa ez? – nyeltem le egy falatot a mondandóm folytatása előtt, miközben társaim felé fordítottam a fejem. – Mármint ez nem túl amatőr a bárótól? Hogy olyanokat küldött el a jegyek átvételére, akiket már rajtakapott a rendőrség, és „véletlenül” az adatokat is le lehetett olvasni a papírokról a biztonsági kamerák felvételein? – kaptam be egy újabb mackó alakú édességet.

– Lehet, hogy számít ránk. Én is erre gondoltam – sóhajtott egy nagyot a mellettem ülő, maga elé nézve. Ahogy ezt mondta… Olyan baljós volt. Egy kicsit meg is borzongtam.

Már éppen Minhyuk is hozzá akart fűzni valamit, amikor hirtelen egy arc jelent meg az előttünk lévő széksor két ülése között. Egy idős férfi volt az, arcán meglepettség látszódott.

– A báró? Jól hallottam? – szólalt meg kissé rekedtes, de mégis nyugalmat árasztó hangon. Az egyik szemöldökömet felvonva, értetlenül néztem az úrra. Oké, egyértelmű volt, hogy hallhatott már róla, de azért mégsem tűnt hétköznapi dolognak a kérdezősködése.

– Igen – válaszolt csak ennyit Minhyuk, kissé vonakodva. Megértettem, hisz a rendőrség dolgait nem biztos, hogy ki kellett volna adnunk mindenféle idegeneknek. Talán vigyáznom kellett volna, hogy mit és milyen hangerővel mondok.

– Nagyon vigyázzanak vele, ott ne hagyják a fogukat – emelte fel mutatóujját egy halvány mosollyal, majd előre fordult, kissé remegve feltápászkodott a helyéről, és elindult a mosdók felé.