My Precious Jewel - A legdrágább kincsem (Shownu x Kihyun, Monsta X)

4. Rész

Hirtelen azt gondoltam, hogy csak az agyam szórakozik velem, így meg is torpantam, ott a két asztalsor közötti folyosón. Bármennyire is furcsának, szinte már gyanúsnak érződött, tényleg ott ült a társalgóban az az öregúr, aki a repülőn előttünk ülve beleszólt a beszélgetésünkbe. Már akkor is furcsálltam, de most… Úgy tűnt, hogy nem csaltak a megérzéseim, valami nem stimmel. Ahogy megálltam ott és töretlenül, kicsit összeszűkített szemekkel néztem őt, lassan feljebb emelte a teljesen széthajtott újságot, hogy elbújhasson mögötte. Az igen… Az egyik szemöldökömet felemelve indultam tovább, tekintve, hogy Minhyuk és Shownu már az ajtónál vártak engem. Gyors léptekkel zárkóztam fel társaimhoz, de most nem is volt alkalmam elmondani nekik azt, amit láttam, mivel… A most kissé elvarázsolt szőkénk izgatottan újságolta el, hogy a jóképű idegen újra rámosolygott. Mondjuk… Láttam ám, hogy bármiféle gátlás nélkül simított végig a széles vállán.
Elgondolkodva sétáltam Shownu mögött, majd mellette is foglaltam helyet a vacsoraasztalnál. Itt kicsit melegebb, fülledtebb volt a levegő a közvetlenül ebből a kocsiból nyíló konyhának köszönhetően, de most nagyon jól esett. Őszintén, tartottam attól, hogy a kinti időjárás miatt a vonaton sem lesz túlzott fűtéshasználat, viszont szerencsére kellemesen csalódtam. Hamarosan megterítettek, körülbelül tíz percet kellett várnunk a mai menü felszolgálásáig. Volt finom húsleves, másodiknak pedig sülthús, fűszeres mártásokkal és ínycsiklandó körettel. Először a gőzölgő levesnek láttam neki, éppen megfújtam a kanálban lévő arany-sárga levet és egy karalábé-darabot, amikor lassítani kezdett a vonat. Ah. Hirtelen el is felejtkeztem róla, hogy ez az egy hét alatt egy csomószor meg fogunk állni.

- Én azt sem fogom tudni, hogy hol vagyok, ha mindig mást fog mutatni az óra, teljesen össze fognak folyni a napok – nevettem el magam, ahogy belegondoltam, hogy ugyan most vacsorázunk, kint is sötét van, de mi most éppen visszafelé haladunk az időben, tehát gyakorlatilag „délutánodik”, nem reggeledik.

- Meg majd nem csak azért. – motyogott valami ilyesmit az orra alatt a mellettem ülő társam, de amikor felé fordítottam a fejem, csak ártatlanul, halványan mosolyogva evett tovább, mint aki nem mondott semmit.

- Egyébként – tereltem a témát, ezzel ráhagyva a dolgot – ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy azt a bácsit láttam itt, a társalgóban, aki előttünk ült a repülőn. Nagyon furcsa. – hangsúlyoztam ki a „nagyon” szót.

- Hát… Végül is sokan azért jönnek csak Vlagyivosztokba, hogy utazzanak a Transzszibériai expresszel – gondolkodott el Minhyuk, majd azt javasolta, hogy ne gondoljam túl.

Persze, könnyű azt mondani, amikor máson sem jár most az esze, csak azon a férfin… Nem nehéz kitalálni, hogy ebben a küldetésben nem fogjuk sok hasznát venni... Konkrétan össze vannak zárva egy hétre és már most szinte kézzel fogható a feszültség, a vonzalom közöttük.
A főétel után én és Shownu kikértük az opcionális desszertünket is, ami most bécsi krémes volt. Nagyon ízlett minden fogás a mai menüből, teli pocakkal álltam fel a székről, porcukros számat törölgetve egy szalvétával. Ezután mind visszaindultunk a kabinunkba, a társalgóba érve láttuk, hogy az már szinte teljesen ki volt ürülve. Bizonyára már sokan nyugovóra tértek. Én is vágytam már arra, hogy lezuhanyozva, pizsamában, betakarózva csak létezzek és beszélgethessünk. Ismét beletelt pár percbe, mire lesétáltunk a kabinunkhoz, amikor megérkeztünk, be is mentünk. Mivel már tényleg nagyon sötét volt, fel kellett kapcsolnunk a fali lámpát, amelynek meleg fényétől máris barátságosabbnak tűnt a nem túl tágas helyiség.

- Ah, Shownu hyung még meg sem ágyazott? – léptem is oda az ő cuccaihoz, először felakasztottam a fogasra a szövetkabátját, addig ő kipakolta bőröndjéből a lepedőjét, a párnáját és a takaróját. Az ő takarója kicsit vastagabb volt, mint az enyém… Rögtön arra gondoltam, hogy milyen jó lenne bebújni alá, hogy biztonságban érezhessem magam.