My Precious Jewel - A legdrágább kincsem (Shownu x Kihyun, Monsta X)

12. Rész

Az információ hallatán én és Shownu hirtelen fordítottunk hátat, sietős léptekkel mentünk végig a folyosón, minden egyes negyedik osztályú, tízszemélyes kabinba benézve. Az egyik ajtó mögött egy üres szobát láttunk, senki sem tartózkodott odabent. Ez volt az utolsó hálókabin, de nem találtuk sehol a két férfit. Vagy egyáltalán bárki gyanúsat.

- Hová tűnhetett? - mormoltam az orrom alatt, ahogy elindultunk vissza a többiekhez. Ekkorra már két kalauz is ott tartózkodott.

- Kedves utasaink! Őrizzék meg nyugalmukat! Hamarosan kiderítjük mi történt, addig kérem, fáradjanak a társalgóba és az étkezőbe! - nyugtatgatta a feldúlt tömeget a személyzetisek közül az egyik, aki el is kísérte az embereket.

A másik kalauz viszont ott maradt velünk. Érzelemmentes arccal nézett körbe a középkorú, feltehetőleg orosz származású férfi, majd egy hosszú hümmögés után ő is a vonat eleje felé indult meg.

- Hoseok! Ti biztosan nem láttatok semmit? - kérdeztem rá, ahogy már csak mi maradtunk ott és az ő barátai.

- Nem. Biliárdoztunk - emelte fel a kezét komoly arccal, amin rajta volt az ehhez a játékhoz használt kesztyű.

- De egy pisztoly, két lövedék nem tűnhet el nyomtalanul - szuszogtam feszülten, miközben még mindig elég hevesen dobogott a szívem az ijedtségtől.

- Most úgyis mindenkit elküldtek a kocsiból, körülnézhetnénk. - nyúlt oda kezemhez Shownu hyung, és szinte már húzott is magával.

- Minhyuk, gyere te is! Ha szétválunk, úgy hamarabb eredményre juthatunk - szóltam még neki, majd el is tűntünk az első hálókabin ajtaja mögött társammal.

Az elég nagyméretű helyiség minden egyes szegletét átnéztük, persze az utasok holmijaihoz nem nyúltunk hozzá. Vajon mire lett leadva az a két lövés? Történt személyi sérülés? Vagy talán valaki, valahol most éppen holtan fekszik? Kabinról kabinra haladtunk, közben konzultáltunk a többiekkel is, de tényleg nem találtunk sehol semmi lövöldözésre utaló jelet. Már elég sok idő eltelt így, de mivel nem jutottunk előrébb, sietve indultunk meg a vonat eleje felé. Amint lassan beléptünk a társalgóba, most kicsit másabbnak tűnt. Az általában nem túl zsúfolt, hangulatosan félhomályos, a kávék és sütemények illatával átjárt helyiség most teli volt rémült felnőttekkel, idősekkel, gyerekekkel. Minden asztalnál ültek legalább négyen, a kalauzok pedig az asztalsorok közötti folyosón ácsorogtak, síri csönd uralkodott. Igazából... Ez már a második olyan eset volt az utazás során, amit nem kellene félvállról venni, de mégis olyan érzés volt, mintha a személyzet abszolút nem akarna tenni semmit. Más járatok esetén ilyenkor már leállítanák a szerelvényt a következő állomásnál, és hívnák a rendőrséget. De ez most valami más. Gyakorlatilag pont az ellenkezője történik az ilyenkor szokásos protokollnak, hiába van a vonaton legalább három hivatalos személy, minket sem hagynak nyomokat keresni. Pedig itt most tényleg nagy a baj, egyre csak nagyobb, úgy tűnik.
Mivel nem nagyon voltak szabad ülőhelyek, meghúztuk magunkat a fal mellett, azt figyelve, hogy most mit is akarnak tenni, de mivel nem történt semmi, hirtelen ötlettől vezérelve indultam meg a folyosó közepe felé.

- Emberek! Önök... Honnan hallották a lövéseket? Mindenki a kabinokban tartózkodott? Senki sem volt egyedül, nem voltak üres hálóhelyiségek? - tettem fel egymás után a kérdéseket, közben körbepillantva, tekinteteket keresve.

Egy kisebb zúgolódás kezdődött, páran összesúgtak, de senki nem méltatott engem válaszra. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ez a sok utas közül akárcsak egy valaki ne hallotta volna mondjuk a szomszéd kabinból az igazán hangos, összetéveszthetetlen hangokat.