Sherlocked? [*Szünetel* - 2021.04.06-tól]

Visszatérés Londonba

7 hónap - ennyi telt el Mary és John esküvője óta. Sok minden történt ez alatt az idő alatt; többségének pár évvel ezelőtt örültem volna. Sőt, kapva kaptam volna a felajánláson.

A vallomásom után szünetet rendelt el a bírónő, ami után megtartották a záróbeszédeket és az esküdtszék visszavonult meghozni a döntését. Rég voltam annyira feszült egy döntés ismertetése előtt, mint akkor. Nick-ék mögött a hallgatóság között ülve figyeltem, ahogy a teremszolga elveszi a borítékot az elsőszámú esküdtől és odaadja azt a bírónőnek; aki alaposan szemügyre vette, majd kihirdette a döntést: a bemutatott bizonyítékok és a meghallgatott vallomások alapján, a bíróság nem engedélyezi a vádlott büntetésének felülvizsgálatát; a vádlottnak le kell töltenie a büntetésének teljes idejét... és örüljön, hogy nem rendelt el a Bírónő súlyosbítást.

- Tényleg mész?

Hirtelen kissé értetlenül pillantok Nick-re az információs tábláról, amin még nem szerepel az én járatom infója.

- Igen, Nick. – válaszolom miután realizáltam kérdését – Ne érts félre, hiányoznak a hétvégi brancsok és a közös munka is. És talán 2 éve is komolyabb átgondolás nélkül éltem volna a lehetősséggel. Viszont lassan több, mint 4 év telt el... először nem igazán akartam, azonban sikerült felépítenem egy új életet Londonban; és ezt most nem szeretném feladni.

- Értem én, igazán csak...

- Miért nem jössz el az ünnepek körül? – kérdésem mintha váratlanul érte volna, azonban arcára gyorsan kiült a köszönet.

- Jenny szüleihez beszoktam nézni karácsony körül, és a sajátjaimmal is van mit bepótolnom. Igyekszem észben tartani. Újév?

- Jól hangzik. – mondtam egy mosoly kíséretében – Mindenképp beszélünk még róla.

A hangosbemondó ebben a pillanatban mondta be a londoni járat indulási információit.

- Hm... lassan indulok. Azért – fordulok Nick felé egy ölelésre – eltekintve a látogatásom okától, nagyon örülök, hogy találkoztunk.

Miután elváltunk elindultam a terminálba, ahol lassan megkezdik a beszállítást. Mielőtt felszállt a gép elküldtem a járat információit és a körülbelüli érkezésem idejét Mary-nek, hogy mikor megérkezem ne legyen meglepetés – tanulva a Kate esetből; nem mintha hasonlótól tartanék Mary esetében.

Októberben lett vége a tárgyalásnak, így a teljes rádiócsend megszűnt, azonban Sherlock-al és John-nal nem tudtam beszélni. Mary-vel viszont igen és nem volt a legboldogabb... elmesélte, hogy egy Charles Augustus Magnussen nevű személy jelentős mennyiségű dokumentációt tart fenn; legtöbbje igazán befolyásos emberekkel van kapcsolatban. Ami viszont őt illeti, róla is; abból az időből, ami hivatalosan nem létezett. Arról is mesélt, hogy Sherlock-ot felkérték egy ügy megoldására Magnussen-nel kapcsolatban és megsérült a nyomozás során – szerencsére nem kellett rákérdeznem a hogyanra, mert ő maga mondta el - és nem akartam, hogy bele halljon bármit is a kérdésembe. És azt is kifejtette, hogy Mr. Holmes megoldási módszere mit vont maga után.

Ez utóbbi segített megérteni az államokba is eljutott híreket – nekem személy szerint 'A kalapját is rám adta' szalagcím volt a kedvencem. Nem mondhatnám, hogy meglepett az út, amit választott; mármint persze... eljegyzés, hogy be tudjon törni valahova...? Ráadásul felismertem a képeken szereplő nőt; Janine, Mary koszorúslánya volt aki eléggé nagy érdeklődést – valódi érdeklődést – mutatott Holmes iránt az esküvőn.

Ami a legjobban idegesít az egészben, hogy érzéseket vált ki belőlem a tény, hogy amíg én távol voltam - amíg azon dolgoztam, hogy tisztázzam a saját helyzetem - ő összegabalyodott Mary tanújával és ki tudja mit csináltak... mit csinált, hogy be tudjon jutni egy irodába. Idegesítően rossz érzéseket vált ki belőlem, ha belegondolok az egészbe.

A fedélzeti felszólítás után bekötöm az övem, elteszem a telefonom kikapcsolva a táskámba; hátra dőlök a székben és az ablakon át figyelem ahogy felszállunk.

___***___

Durván 8 óra és 5 időzóna átlépése után, 21 óra körül szálltunk le a londoni Heathrow reptéren. Mire kicsekkoltam teljesen, közel 22 óra volt és még egy nagyjából 45-50 perces autóút várt rám.

A helyzet hirtelen nem tűnt annyira szörnyűnek, amint a parkolóba érve megláttam első és talán legnagyobb szerelmem, a Mustang-om. Senkire nem merném rábízni. Sokat gondoltam rá washingtoni tartózkodásom alatt – attól nem féltem, hogy baja lesz, arról gondoskodtam; a lehető legnagyobb fokon zárt parkolóban, ám akkor is több, mint fél évig állt egyhelyben. Holnap feltett szándékom megsétáltatni, valahol a város körül... talán elmegyek Dartford-ba, ott még úgy sem voltam.

A hazaút eseménytelenül telt; bőröndömet kivéve az autóból épp a lakásom ajtajában állok. Csak felmérem a környezetem... istenem, fél év alatt, hogy hozzá lehet szokni valamihez. Szinte idegenül hat a saját bejárati ajtóm...

A kulcsot a zárba helyezve nyitom ki és lépek be az ajtón. A bőröndöt a folyosón teszem le és miután bezártam az ajtót egyenesen a nappaliba megyek, ahol Mary köszönt... és nem fogok hazudni beszéltünk, viszont igazán meglepő látni milyen állapotban van.