Sherlocked? [*Szünetel* - 2021.04.06-tól]

(Talán) Kezdet {3.rész}

Hope szemszöge:

- Eléri, amit akar, kitartó. Nem csak a munkában hanem a magánéletben is. Valami egészen tragikus dolognak kellett történnie, hogy a háta mögött hagyja az eddigi életét. És nem csak aktákat tologatott az FBI-nál, különben nem érdeklődne maga iránt a bátyám - felelte a kérdésemre.

Olyan nyílt és egyben, vizslató volt a tekintete. Nem tudom miért és hogyan, de mintha megmozdított volna valamit bennem. Mivel nem minden marad rejtve előtte, úgy érzem fenntartások nélkül bízhatok benne.

- Mit olvasott el az aktából?

- Őszintén? - kérdezte, és mintha viccnek szánná a kérdést, folytatta - Semmit. Nem vagyok oda az aktákért. Nem a bátyám vagyok. Engem a valóság érdekel.

- Mit csinálok? - kérdeztem magamat. Aztán angolra váltva nekikezdtem a történtek után talán, először elmesélni mindent az elejétől. Egy idegen férfinak, akiben furcsa mód, mintha megbíznék. Nem értem magam.

Hova lett a rendíthetetlen Hope?

- Édesapám magyar volt. Amerikában kapott állást és ott ismerte meg édesanyámat. Minden tökéletes volt, rózsaszín ködbe burkolódzva élveztük a mi kis életünket. Tíz éves voltam mikor egy hirtelen támadt szélvihar szétfújta az öröm ködöt. Apa a munkáján keresztül eléggé nagy bajba keveredett. Egyik nap arra értem haza, hogy a rendőrség két autója és egy mentő áll a házunk előtt - elcsuklott a hangom.

Miközben belül a saját harcomat vívtam, eléggé ránk ereszkedett a csönd. Sokáig ülhettünk így, a már-már kényelmetlenné váló csöndben, de Sherlock csak ült mozdulatlanul. Nem szólt, csak várt, én pedig folytattam:

- Egy járõrnõ állt elém, azt kérdezte vannak-e rokonaim, akikhez el tudnak vinni, de nem voltak. Apunak nem voltak testvérei, de ha lettek volna akkor is messze, anyu pedig nem tartotta a kapcsolatot a családjával. Nem maradt senkim; vagyis, azt hittem. Édesanyám még két napig küzdött az életéért. Ez alatt megtalálták a húgát, akivel soha életemben nem találkoztam. Az õ gyámsága alá helyeztek. Õ erősködött, hogy ügyvédnek tanuljak - úgy éreztem kell egy kis szünet, így nagy levegőt vettem. Felnéztem a detektívre, aki árgus szemekkel figyelt, semmi érzelmet nem lehetett felfedezni rajta. Csak ült és nézett, mint eddig. Belekortyoltam a teámba, egyszer... kétszer...

- Akkor nem sok mindent mondtak el - folytatom immár a kandallóba bámulva -, de arra emlékeztem, hogy egyszer hallottam a hírekben, hogy az FBI nyomoz az ügyben. Furcsáltam, és nem teljesen értettem, azonban egy valamit eldöntöttem. Gondolom, mondanom sem kell, mi fészkelte be magát a fejembe. Amint alkalmam nyílt rá jelentkeztem az ügynökséghez. Jeles eredménnyel végeztem, így egyenes utam volt Washingtonba. Az egyik nap felkutattam az aktát. Lezáratlan volt. Jogi és FBI-os háttérrel sikerült elkapnom a rohadékokat, viszont egy apró dolog félre csúszott. A főnököm, a saját védelmemben - és akaratom ellenére - bevetetett a tanúvédelmi programba. Új név, új hely, új élet, és most itt vagyok. Ez az én kis tragikus sztorim - az utolsó mondatot inkább sóhajtottam, mint mondtam. Szép lassan kortyolgattam a teám, lassan ismét szótlanságba burkolóztunk, de most nem kínos volt, sokkal inkább nyugodt.

- Ahhoz képest, hogy tanúvédelem alatt áll, eléggé híres - törte meg a csendet és rántott ki a révületemből a detekrív.

- Hm... - bukott fel belőlem egy furcsa, félig elnyomott kacaj - Két éve kapták el az utolsó embert, aki utánnam jöhetett. Azonban nem tudtam visszamenni. Nem engedték, vagy nem kellett - de én szerettem volna. Mind a mai napig vissza szeretném kapni az akkori életemet. Annak ellenére, hogy világos, már sosem fogom. Az a múlt. Viszont az adrenalin és a terep hiányzik. Azt hiszem ezért csatlakoztam Lestrade-ékhoz.

- Logikus - csak ennyit mondott. De nem is kellett több. Úgy éreztem egy nagy súlyt sikerült ledobnom, és nem vártam fejtegető replikára vagy értelmezésre. Csak most éreztem igazán mennyire fáradt vagyok.

- Nem lenne nagy gond, ha John régi szobájában húznám meg magam éjszakára? - tettem fel a kérdést, még mielőtt megállíthattam volna magam.

Először azt hittem érdekli majd a miért, vagy minimum furcsállja a kérést. Ehelyett miután kivette az immár üres bögrét a kezemből, megmutatta az utat felfelé. Gyakorlatilag elküldött aludni, megtörténhet az ilyen?

A cuccomat a kocsiban hagytam, de jelen pillanatban nem igazán érdekelt. Csak felbaktattam az emeletre, úgy ahogy voltam bedőltem az ágyba. Pár másodperc után éreztem csak, hogy - évek óta először - sírok.

Mégis mi történik? Hova lett az erős, racionális és legkevesebb érzelmet használó én?

Mit tesznek velem ezek az új körülmények?

Vagy inkább egy férfi?