Sherlocked? [*Szünetel* - 2021.04.06-tól]

London II - Magnussen

Sherlock szemszöge:

A taxiból kiszállva egyenesen a bejárati ajtóhoz sétáltam, majd gyorsan meg is torpantam; az az átkozott kopogtató.

- Mindig kiegyenesíti a kopogtatót, ez már beteges – mondom helyre rakva a kopogtatót, benyitok és a doktorral a nyomomban belépek az épületbe.

- Mi az Sherlock; megint pácban? – üdvözöl bátyám a lépcső második vagy harmadik fokán ülve.

- Mit keresel itt?

- Én hívtam fel – válaszol John.

- Riadót fújt, mint a régi időkben. Olyan vagy, mint Rudi bácsi. És mi tagadás, ha nőnek öltöznél ez kevésbé volna fájó.

- Maga felhívta? – fordulok barátom felé kissé ingerülten.

- Még szép, hogy felhívtam.

- Még szép, hogy felhívott. És ne vesztegesd az időmet; halljam, hol keressük?

- Mi?

- Mr Holmes! – szól egy hang a lakásból.

Ugye nem hallottam jól? Bátyámra nézve választ is kaptam, a ki nem mondott kérdésemre. Mycroft mellett felmászok a lépcsőn és a konyhában látottak hatására csak annyit mondok:

- Na ne, mindennek van határa; Anderson!

- Bocsánat Sherlock az ön érdekében.

- Óh, hát Ő az; azt hittem magasabb – mondja egy számomra ismeretlen nő, Anderson mellett állva, nem igazán tud érdekelni. Saját fotelem felé veszem az irányt és a kapucnit a fejemre dobva helyet foglalok.

- A kedves rajongótáborod pár tagja; légy udvarias. Teljesen megbízhatók és hajlandók még ezt a lakásnak gúnyolt szemétdombot is átkutatni. Híresség vagy, nem engedheted meg magadnak a drogozást.

- Szó sincs róla, hogy valóban drogoznék.

- Hova lett a fotelem?

- Nem láttam tőle a konyhát.

- Így hiányoztam? – kérdezi John a kandallóval szemben állva.

- Lehetőséget láttam benne.

- Inkább a konyhát.

- Eddig mit találtak? Semmit? – kérdezi Mycroft Anderson-ékat, figyelmen kívül hagyva mindazt, amit mondtam.

- Mert nincs is mit találni – hangomban egyértelműen hallható a düh.

- A hálószobád ajtaja zárva, itt sem voltál az éjjel. Olyasvalaki, aki még az anyja kérésére is alig akarja becsukni az ajtaját, miért tette meg vajon épp most?

Na ne....

- Oké; állj! Elég! Ott a pont! – ülök fel hirtelen a fotelben, indulásra készen, ha Mycroft nem állna meg minél előbb ott lehessek; de szerencsére nem volt rá szükség.

- Te jó ég Sherlock! Fel kell hívnom a szüleinket Oklahomában, nem az első eset, hogy a kihágásaiddal tönkre teszed a társastáncukat – mondja miközben visszafelé veszi az irányt a nappaliba.

- Hidd el félreérted. Egy ügyön dolgozom – világosítom fel, miközben felállok és közelebb sétálok hozza.

- Igen? Miféle ügy igazolhatná ezt? Esetleg köze van egy bizonyos ügyvédhez?

Az ügyvédnő említésére alig láthatóan összerezzentem. Majd fél éve nem hallottunk Hope felől; ami így nem teljesen igaz. Minden erőfeszítésem ellenére minden nap igyekszem hozzáférni a washingtoni hírekhez; és valahol legbelül minden esetben abban reménykedem, hogy végre megtudok valami konkrétumot. Például, hogy hogyan viseli a történteket, vagy csak, hogy merre tart a tárgyalás. Pár pillanatig tartó révületemből kikászálódva csak annyit válaszoltam Mycroft-nak:

- Magnusen; - tudatosan figyelmen kívül hagyva utolsó kérdését - Charles Augustus Magnusen.

A név hallatán közömbössé már-már fenyegetővé rendeződnek az arcvonásai, nem szól csak Anderson-ék felé fordul.

- Most úgy vélik az imént egy nevet hallottak, azonban tévednek. Ha valaha is megemlítik, hogy ez a név itt és így elhangzott; a Brit titkosszolgálatok nevében garantálhatom, hogy csúnya dolgok kerülnek a számítógépükre, következésképp repülnek a börtönbe. Nem kell válaszolni, csak rémüljenek meg és tünés – mondandója végeztével Anderson és a nő gyorsan távozik.

- Remélem önt már nem kell megfélemlítenem – mondja John felé fordulva.

- Az mindkettőnknek zavarba ejtő volna – feleli a doktorom, amit jelen helyzetben egy kisebb kacajjal 'díjazok'.

- Magnusen nem a te ügyed.

- Ezek szerint a tiéd?

- Vedd úgy, hogy a védelmem alatt áll.

- Úgy hiszem, hogy a markában vagy – mondom jelentőség teljesen bátyám felé lépve.

- Ha Magnussen-nel ujjat húzol, akkor velem találod szembe magadat.

- Oké, majd szólok, ha feltűntél – zárom le elindulva a közlekedő ajtaja felé, ellépve mellette. – Öhm... mit is akartam...? Ja igen; pápá – mondom ajtót nyitva neki.

Egy pillanatig úgy tűnt ennyiben hagyja, de persze, hogy övé kellett legyen az utolsó szó; megállt az ajtóban, felém fordult, úgy mondta:

- Rossz döntés drága öcsém.

- Drága bátyám, nem bölcs dolog fenyegetni, mikor be vagyok tépve – világosítom fel, kezét a háta mögé csavarva, így az ajtófélfához szögezve.

- Mycroft, ne szóljon semmit csak menjen el. Úgy érzem ízekre tudná szedni magát és attól tartok, képes is rá – figyelmezteti John mellénk lépve.

Helyes, alaphelyzetben sem nagyon tud meghatni a jajveszékelése, nem még hogy jelen helyzetben. Szerencséjére most az egyszer hallgatott másra, mert amikor elengedtem – ugyan megengedett még egy pillantást felénk – egy szó nélkül távozott.