𝗠𝗶𝗱𝗻𝗶𝗴𝗵𝘁 | MINSUNG ✓

| 3. rész |

Egy pillanatra megtorpantam a ház előtt, nem tudtam, hogy hova is akarok menni. Végül elindultam az egyik irányba, egyenesen a közeli park felé. Szeretek ott sétálni, főleg este. Szépen ki van világítva, csendes, nyugodt hely. Nincs is annyira hideg, így tökéletes az idő arra, hogy kiszellőztessem a fejem. 

A parkba érve kerestem egy padot. Leültem rá, és elnyílt ajkakkal csodáltam a csillagos eget. Tekintetemmel megkerestem a Göncölszekeret és abban gyönyörködtem egy darabig, úgy, mintha még sohasem láttam volna. Pedig nagyon is sokszor láttam. Gyerekkoromban rengetegszer kiszöktem este, hogy a kertben fekve a tiszta eget bámuljam. Régen anyáék sokszor veszekedtek, annyiszor, hogy majdnem válás lett a vége. És a csillagos eget bámulni, nekem valamilyen szinten egy menekülő út volt a valóságból, a kitalált álomvilágomba, ahol minden tökéletes. Ahol minden nyugodt, ahol tökéletes és szerető családban élek.. De nyilván nem én választottam ezt az életet, ez jutott nekem,ezt kell szeretnem. Vagy legalábbis elfogadnom.
Lassacskán egy felhő battyagott lustán az ég közepére, eltakarva ezzel a Göncölszekeret, és belerondítva a szép képbe. Az első után nem sokkal jött a második, harmadik, és így tovább.. Végül befedték az egész eget, és eltakarták a Holdból áradó kellemes fényt is. Sötét lett. Az utcán lévő lámpák fényei pislákoltak, ki tudja, hogy már hány éve állnak itt. Egyszer csak éreztem, hogy valami az orrom hegyére csöppen. Szép lassan elkezdett szemerkélni az eső. Úgy ítéltem meg, most már ideje volt hazamenni, ha nem akarok elázni és átfázni. Még egyszer utoljára felpillantottam az égre, ahonnan egyre jobba potyogtak az esőcseppek, felálltam a padról, és elindultam haza. Vagyis elindultam volna, ha nem látok meg valakit.. Valaki aki nagyon ismerős volt. Minho.. El sem hittem, hogy őt látom magányosan sétálni, az éppen leszakadni készülő ég alatt. Hezitáltam pár percig, hogy odamenjek-e, vagy emlékszik-e rám egyáltalán. Végül vállalva a következményeket, elindultam régi barátom felé. A legrosszabb az lehet, hogy beégek előtte, mert nem emlékezik rám.

Mögé siettem, majd megböktem a vállát.

- Minho.. Te vagy az? - kérdeztem halkan, egy apró mosollyal. A fiú láthatóan meglepődött, másodpercekig csak állt ott, mint akit fejbe vertek. Lassan megfordult, és a szemembe nézett. Jól láttam, tényleg ő volt. Hatalmas kősziklák gurultak le a szívemről, most, hogy újra láttam

- I-Ismerjük egymást? - kérdezte. Ezzel a két szóval letörte a szívem egy pici darabkáját.

- Minho, ne csináld ezt. Én vagyok az, Jisung - mondtam hisztérikusan.

- Bocsi, mennem kell - és elfutott. Olyan fura volt. Nagyon megváltozott. Szemei alatt hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek, úgy nézett ki, mint aki már hetek óta nem aludt. Az eddig jól belőtt haja, most kuszán, össze-vissza állt. A jókedvet pedig felváltotta egy szomorkásabb, depresszív hangulat. Szemei furán csillogtak, és mintha soványabb lett volna.

Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem az időt. Éjfél volt. Lehet, hogy minden éjjel jön erre sétálni. Úgy látszik, lesz majd egy kis társasága, mert én bizony nem adom fel ilyen könnyen. Letöröltem a képernyőről a ráhullott cseppeket, felvettem a kapucnit, és haza siettem.

A lehető leghalkabban próbáltam meg kinyitni a bejárati ajtót, de az zárva volt. Direkt kizártak engem? A másik lehetőség a hátsó ajtó volt, ezért befutottam a kertbe, hogy megkerüljem a házat. Ha minden kötél szakad, még ott az ablak. Lenyomtam a hátsó ajtó kilincsét is, mire a falap nyikorogva kinyílt. Remek, ennél hangosabb már nem is lehetne. A szüleim már biztosan elmentek aludni, de az nem is baj, egy ideig nem szeretnék a szemük elé kerülni. Tudom, hogy nem fogadták el, hogy a fiúkat szeretem.
A telefonommal világítottam magam előtt az utat, nehogy orra essek, és fellopóztam a szobámba. Úgy, ahogy voltam bedőltem az ágyba, majd hagytam, hogy lassan elnyomjon az álom.