𝗠𝗶𝗱𝗻𝗶𝗴𝗵𝘁 | MINSUNG ✓

| 5. rész |

Ma kivételesen nem én értem a parkba elsőként. Minho már a híd korlátján támaszkodott elmerengve.

- Szia - léptem oda hozzá, mire összerezzent. - Bocs, megijesztettelek?

- Nem, csak elgondolkodtam valamin - válaszolta továbbra is a vizet tanulmányozva szemeivel.

- És mi lenne az? - fürkésztem az arcát.

- Semmi, nem fontos - mosolyodott el. - Hogy vagy? - nézett rám.

- Jól vagyok. Most elvileg szobafogságban kéne lennem.

- Miért, mit csináltál?

- Én semmit - emeltem fel a kezem védekezően. - Csak a suliban összebalhéztam Yutával, mert fellökött a folyosón. Behúzott nekem egyet - mutattan az ajkamra. - De visszaadtam neki. Lett egy monoklija - meséltem el büszkén, mire Minho ingatni kezdte a fejét.

- Legközelebb legyél óvatosabb, jó? - erre csak bólintottam.

- Emlékszel még Hyunjinra? - tettem fel a kérdést pár perc csend után.

- Hogy ne emlékeznék? Magas, fekete hajú, nagyképű paraszt - forgatta a szemét.

- Ne mondd ezt rá - néztem rá rosszallóan. - Szerintem aranyos, ma átjött hozzánk. Áthozta a tananyagot, meg beszélgettünk.

- Még nem mutatta ki a foga fehérjét, Sungie - mondta komoran.

- Sungie?

- Igen. Talán zavar? - pillantott rám.

- Nem, dehogy. És nem tudom, mi bajod Hyunjinnal. Amikor még suliba jártál, egyszer nem láttam, hogy beszéltél volna vele. Nem is ismered.

- Csak legyél vele óvatos, jó?

- Miért? Mi rosszat tett neked? - erre nem válaszolt. Hyunjinból nem nézném ki, hogy valami rosszat tenne. Majd megkérdezem őt is, hogy ismeri-e Minhot.

- Az most mellékes - legyintett. - Elmegyünk fagyizni? - váltott hirtelen témát. Úgy látszik, nem akar erről többet beszélni.

- Fagyizni? Az éjszaka közepén?

- Igaz is, hülye ötlet volt. Akkor vegyünk jégkrémet a közeli boltban.

- De akkor is... Éjjel jégkrémet enni? - húztam el a számat.

Fél óra múlva, egy padon ülve fogyasztottuk az édességet.

- Amúgy.. - nyammogtam. - Van kedved holnap is találkozni?

- Persze, de már megbeszéltük, hogy minden éjjel...

- Úgy értem, nappal. Elmehetnénk sétálni - vágtam közbe.

- Nappal? Hát... - habozott.

- Mi a baj?

- Csak nem szeretek nappal kimenni az utcára - vonta meg a vállát.

- De miért nem? - firtattam.

- Mert... Az emberek mindig engem bámulnak. Mintha valami földönkívüli lennék.

- Nem lehet, hogy csak beképzeled az egészet?

- Nem, nem képzelődök. Hidd el, érzem a hátamon a megvető pillantásokat, a szemem sarkából még látom is.

Erre nem tudtam mit mondani, csak megértően bólintottam. Mivel még nem volt részem ilyenben - mert általában ámulattal bámulnak rám, nem megvetően -, fogalmam sem volt, hogy ilyenkor mit kell tenni. Veregessem meg a vállát és mondjam, hogy minden rendben lesz? Az olyan... snassz. Amióta itt van, nem is láttam még az arcát napfényben. Csak az utcai lámpa alatt láttam, hogy kicsit sápadt és sötét karikák vannak a szemei alatt. Csupán ennyi lenne a baja az embereknek? Képesek lenézni mindenkit, aki kicsit is másabb...