Amikor hallom az öröm lágy hangját, de mégis vacogva állok egyedül.
Elvágódtam a poros semmiségben, majd segítségért kiáltva haldoklom.
Egy zónába léptem, ahol nem létezik az én vagy a te.
Ahol minden ember egy szenvedést vetít, s látom, ahogy azoknak fejük halottan tekintenek rám.
Rémülten fázok a világban, ahol nincs helyem.
Kikötözve érzem magam, de egyben szabadnak.
Egy kövér szenvedés ült a hátamra.
Egyszer majd eszembe jut a fájdalom, mikor a tengeren fuldoklom a tetteimben. Édesanyám hangja temessen örökre.
A zuhanás hangja emlékeztessen az életemre.
Majd ha hiányzom valakinek, csodálom. Mostmár menni akarok, hisz mennem kell. Ég veled világ, ahová nem tartozom.
