Mit érzek ilyenkor?
A csendes ürességet hallgatom, s ahogy az üvöltve az arcomba mondja a magáét.
Majd a száraz nedvességet iszom a torkom faláról, hátha virágaim nem hervadnak el véglegesen.
Aztán nyolcszor a képembe vágod hogy mi vagyok én, egy szörny talán?
Majd a savanyú íz keserűvé, majd csípőssé, majd semlegessé válik az időm pazarlásával.
Csak nagyon ismerem magam, így nem tudom mit tennék ha valójában éreznék is valamit esténként.
Ahogy a neon kék fény veri az arcom, a szemem mögött mégis neon narancssárga van.
Aztán a falaim egybeforrnak és eljön értem az esti köd.
Hiszen minden este magamat hibáztatom, nyúzom magam, tépem a lelkem.
Ki vagyok én és mi hasznom van ebben a világban?
Tényleg.
Mitől lesz több ez a világ tőlem?
Csak egy test.
Csak egy lélek a végtelenből.
Mit érek én?
