Nehéz lélegzetem hangja cseppenként tűnik fel a hideg kocsi ablakán.
Úgy nézem azt a harmatot mintha örök nyugvást találnék benne.
A szemem mennyei vérrel telik meg, hogy az arany folyóként guruljon az államra, majd ottan elidőzzön és végül a mélybe hulljon.
A gondolatom tavaszi rózsaként lepi be a testem, miközben annak tüskéi a szívemig szúrják magukat, majd mohón falni kezdik az életem forrását.
Egy törékeny váza vagyok. Ápolj, vigyázz rám, hogy ki hulljon belőlem a tövises rózsa. Hagyd hogy a tüskéi örökké bennem rejtsék magukat az igazság elől.
A rideg igazság elől.
