Féltékenységem bugyrából apró lények emésztenek
és talán mégsem tudok mindent megoldani.
Ha egyszer elfogadhatnám,
s csalódottságom sem az irigység lepné be,
vajon örülnék neked,
míg én magam vígasztalom?
Lényeim alakjából,
kis bizalmat gyúrhatnék
és félelmem vakítóan világítana rá,
vajon akkor eltörne bennem, amit eddig visszafogtam?
Elegendő kín lepett el,
de ezek előtt mégis csak jobb volt apám érintése,
mint a csalódottság gyötrelmes sóhaja,
a vállamhoz feszülő sötétség lepi el az agyam.
Mikor úgy érzem elég vagyok,
csak mondanom kell
és kevés leszek
ezt mind magamban fejtegetem.
Ha szólok, te meg sem rezzensz,
mintha nem hallanál,
bár még te sem értenéd milyen ez.
A hangomat hallani
és a bájos testem,
bár levehetném
és félelmeim félretéve,
boldog lehessem.
