Vajon hol vagyok, és mikor kelek fel, hogy minden elveszett, a semmivel.
Hogy az anyám sincs a régi.
Elveszett az öreg hazám, hiányzik.
Üresen dobogok a tenger falán, hátha ki olvasok pár szót, mint a veszteség úgy lélegzem.
Mint a ködös szellő, oh anyám ne hagyjál, inkább elveszem, s hallom az erdőben a szép veres patak szavát.
Hogyan suttog nekem, amint hullám végtelen sebesen szeli a helyét gyöngén, s kényesen.
Oh anyám ne hagyjál a tetteimre mint őz újszülötten, mind halálra ítélve.
Oh anyám, szólj hozzám mégegyszer, zöngjed szavad sírva és elveszetten.
Hogy azután a földet folyókká váltva, halottan a tengeren lebegve haljak.
Selymes hajamba utszóra beletúrjak, fehér tulipánba szagoljak, majd rózsámra utolsót csókolva elhulljak.
