Bűnös lelkek /Hazbin Hotel fanfic/

6. Fejezet Fekete zongora egy üres szobában

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen sokat késtem a fejezettel, de egyszerűen túl vidám voltam ehhez a részhez, így nem tudtam kellőképpen úgy megírni, hogy az jó legyen. Jó olvasást kívánok hozzá!

Luna szemszöge:

Egy hatalmas barna színű faragott ajtó tornyosul felém. Körbe nézek az ismerős folyosón. Halk dallamok szűrödnek ki a helységből, lassan felemelem kezemet a kilincshez, a réz hideg érintésétől kiráz a hideg. Óvatosan lenyomom, és erősen tolni kezdem befelé az ajtót. Gyermeki, törékeny testemmel feszülök neki a nehéz faajtónak. A dallamok erősebben felcsendülnek, ahogy kitárom annyira az ajtót, hogy beférjek a fal és a tárgy rése között. Ahogy belépek, megpillantom nagymamámat, ahogy fekete gyászruhájában görnyed a zongora fölé, őszülő haja erős kontyban tornyosul a fején. A zene annyira magával ragadja, hogy észre se vesz engem. Halkan oda sétálok hozzá, mire elérem a szoba közepét, ahol nagyi is van, addigra véget ér az ismeretlen dallamok.

- Nagyi mit csinálsz itt egyedül? – kérdezem meg tőle ugyan azt, mint akkor. Zöld szemeit egyenesen az enyéimbe fúrja. Lágyan elmosolyodik és int nekem, hogy menjek még közelebb. Oda sétálok és leülök mellé.

- Tudod, Luna ez volt a kedvenc zongora darabja édesanyádnak. Mindig arra kért, hogy játsszam el neki. Aztán megtanítottam neki, akkor is ezt játszotta mikor még a hasában volát. Annyira boldog volt. – mosolyog továbbra is, de az arcán végig folynak a könnyei. Óvatosan próbálom átölelni, de a kezeim nem érik át, így csak a ruhájába kapaszkodom meg. Ő a felém eső kezét a fejemre teszi finoman és simogatni kezdi hollófekete hajamat, ami a derekamig ér le.

- Mikor rád nézek, őt látom gyermekként, mintha nem is apád lánya lennél, hanem Elizabeth kicsi önmaga. Édes, kicsi Lunám! Sose felejtsd el, hogy ki vagy, még ha mások meg akarják neked mondani, akkor is tudnod kell ki vagy! Te egy Achard lány vagy és mindig is az leszel. Tehát légy büszke erre és mindig emelt fővel járj! – utasít kedvesen, de határozottan.

- Igen is, Hölgyem! Megtanítasz erre a darabra? – kérdezem reménykedve. Nagyi elenged és egy lágy csókot hint a homlokomra.

- Persze, pici Holdsugaram. Mindet megtanítom, amit csak ismerek. – ígéri meg.

Az emlékkép homályossá válik és lassan minden sötét lesz újból. Hófehér fényesség tűnik fel előttem, behunyom a szemeimet és dideregve állók még megszokom a hirtelen változást. Hallom, ahogy ropog a hó mellettem, a hangra kinyitom szemeimet és egyenesen Deresre nézek. Szürkés szőre az évek alatt még fakóbb lett, hiába öregszik még mindig ő az alfa és a többiek tisztelik őt, ahogy én is.

- Kicsi lány, miért jöttünk ide? Túl sok ember jár erre, még észrevesznek. – morogja, közben a levegőbe szimatol.

- Keresek valakit. Ígérem, nem leszünk sokáig. – motyogom. Elindulok a bokáig érő hóban.

- Itt élőt nem találsz, Kislány. Hisz ez egy temető. – beszél hozzám nyugodtan.

- Ezért keresek itt holtat. – válaszolok. New Orleans sírjai és kriptái tornyosulnak az emberre. Utálom a temetőket, de el kellett jönnöm. Nyolc éve jöttem el otthonról, de ennek ellenére évente egyszer kijövök ide a szeretteimhez. Öt perc séta után megtalálom az Achard család kriptáját. Sosem értettem, miért csak a női családtagjaim nyugodhatnak itt. Eszembe jut Nagyim szavai: "Te egy Achard lány vagy és mindig is az leszel. Tehát légy büszke erre és mindig emelt fővel járj!" Az emlékre egy könnycsepp végig szántja az arcomat, de le is törlöm azt. Kripta ajtó előtt megállva kiveszem a zsebemből, a lopott kulcsot. Lakatba helyezem, majd a kulcsot jobbra fordítom el, a zár kattanva enged, így a kezembe tartom a lakatot. A díszes vasajtót belökőm. Hiába telnek az évek még mindig gyönyörű a kripta kívülről, de ugyanannyira ijesztő belülről. Belépek a sötét helységbe, ahol hidegebb van, mint kint. Poros minden és áporodott szag terjeng, ami fojtogatja a torkomat. Remegő lépteim vízhangot vernek a néma csendben. Deres mellettem lépked neki-neki dörgölőzve a lábamnak, ezzel is biztonságérzetet ad, hogy itt van mellettem és megvéd bármitől. Lassan elérem, azt a részt ahol a koporsók vannak, elhelyezve a falban. Az eléjük helyezett padhoz lépkedek, amire leülök. Leveszem a sapkámat, így az alá gyűrt hajam a hátamra omlik le.