Utazásom egy zsoldossal-Egy amerikai hős naplója

1. fejezet: A pokol kapujában

1777. szeptember 11., Philadelphiai

Futottam. Úgy dobogott a szívem, mint amikor valaki olyan elől futsz, akivel nem szeretnél csevegni. Én így voltam vele. A hátam mögött futott. Ágyúdörrenéseket halottam a bal oldalról. Most már a jobb oldalról is. Elkezdődött a háború.

A bal oldalon piros ruhában voltak az angolok, akik uralni akarták ezt a területet és mindent megtesznek azért, hogy megszerezzék. Sir William Howe volt a tábornokuk, aki a puskások között állt és parancsokat osztogatott egy fekete lovon.

A jobb oldalon pedig az amerikaiak álltak fényes pompájukban, kék öltönyben. A vezérük George Washington volt, aki fehér lován osztotta a parancsokat.

Ágyúk mindkét oldalról dörögtek. Egy probléma volt ezzel. Hogy én középen futottam. Jobb oldalra mentem Washingtonhoz, de két angol katona megakadályozott ebben. Elém álltak és elővették kardjukat. Én is elővettem a sajátomat.

Az egyik katona támadást indított felém, de a kardommal kivédtem az ütést és levágtam a jobb kézfejét, amiben a fegyvert tartotta. Miközben ömlött belőle a vér én nem tétováztam és elvágtam a torkát. A halott test felém dőlt el. Megfogtam a fejénél és ellöktem a másik ellenfelem irányába.

A másik katona végig nézte az eseményeket és ő is támadásba kezdett. A kardját védekező pozícióba helyezte és azt várta, hogy támadjak. Én tétovázás nélkül neki indultam. A támadásomat elhárította és ököllel arcon vágott.

Erre én bedühödtem és egy újabb támadást indítottam, csak most odafigyeltem, hogy eltaláljam. A kardom úgy suhant a levegőben, hogy megállíthatatlannak tűnt, de a piros kabátos kivédte. Ezek után megfogtam a ruhám és a földre dobott.

Most éreztem meg legelőször, hogy milyen, hogyha egy ellenfél erősebb nálad. Rossz érzés, hogy tudod, nem te fogsz kijönni győztesen. De nem adom fel. Vörösen sütött a nap, éreztem a lágy szellő fuvallatát. Boldog vagyok!

De nem pihenhetek sokáig. Felálltam és a kardot a mellkasába szúrtam. Vér fröcsögött ki a száján. Megfogtam az egyik vállát és lelöktem a földre. Nyertem. Nem tétovázhatok sokáig, Washington már vár rám.

Elkezdtem futni a tábornok felé. Mellettem ágyúgolyók szántották fel a talajt. Már puskalövéseket is hallottam. Kör benéztem, de közben nem álltam meg. Mindenhol elesett vagy megsebesült katonák. Nem csodálkoztam, hisz ilyen a háború. Két ember vívja meg, a katonák csak eszközök.

Odamentem az egyik megsebesült amerikaihoz. Odanyújtottam a jobb kezemet neki.

-Gyere hőstársam! Megnyerjük ezt a háborút, és a családoddal boldogan fogtok itt élni!

-Isten úgy segéljen-mondta és megfogta a kezem. Ezt a pillanatot egy puskalövés szakította félbe. Fejbe lőtték. Egy hesseni zsoldos. A zöld kabátjukról lehet őket felismerni. Mocskos arcát fél mosolyra csalta. A kezét a szájához tette, és letörölte a száján húzódó vércsíkot. Ezután megfordult és a vállára tette a lőfegyverét, mint aki jól végezte dolgát.

Letérdeltem, és a holttestet a karomba vettem. Egy könny hagyta el a szemem. Nem késlekedhetek-feleltem magamnak a fel nem tett kérdésre. Felálltam és a naplementébe sétáltam a csapataink felé.

Megláttam a katonáinkat, kezükben a puska lőttek, és újratöltöttek. Meg persze el is estek a végén. Senki nem bírta sokáig. A háború elpusztítja az ember lelkét. Megláttam George Washingtont, ahogy felségesein lovagol. A férfi szemében nem látszott félelem, csakis a dicsőség. Ugyanez nem mondható el a ló szeméről.