Bármi áron

20

– Köszönöm, hogy befáradt, Miss Larson – bökött az asztalával szembeni bőrszékre a társulat HR-ese, Olivia. Feszengve leültem, a műbőr recsegett a fenekem alatt, ahogy előrenyújtottam a fájós lábamat. Az iroda telis-tele volt színekkel, fotókkal és idézetes képekkel. „Bármit is csinálsz, csináld szenvedéllyel." Mekkora baromság. – Hogy érzi magát?
– Köszönöm – fészkelődtem. Az ölemben tartott táskám pántját szorongattam. – Egyre jobban.
– Ez nagyszerű hír – villantott meg egy megjátszott mosolyt. – Hogy van a bokája?
– Emiatt hívott be, igaz? – nyeltem egy nagyot. – A bokám állapota dönt arról, hogy maradhatok-e a társulatban – Olivia zavartan elkapta a tekintetét, és megköszörülte a torkát.
– Egyelőre kivárunk, Miss Larson. És a társulat természetesen minden segítséget biztosít, ami a rehabilitációjához szükséges.
– Az nagyszerű lenne – bólintottam. – Az orvosom szerint ugyanis egy műtétre van szükségem – a táskámba nyúlva elővettem a zárójelentést, amit doktor Gerett állított ki, és Olivia elé csúsztattam. Az alacsony termetű, szőke, fekete szemüveges nő végigolvasta a papírt, de mire az aljára ért, eléggé kitágultak már a szemei. Szóval már ekkor tudtam, hogy a társulat egy fontot sem fog állni a műtétből.
– Ez igazán sajnálatos, Miss Larson – csúsztatta vissza felém a papírt. – De jó hír, hogy van lehetőség, nincs minden veszve.
– Vagyis, a társulat segítene a műtétben? – sóhajtottam lemondóan. Úgyis tudtam a választ.
– Nos, örömmel felvetetjük önt a legprofibb specialistához.
– Úgy értem... Anyagilag.
– Ó – értette meg Olivia. Megigazította a szemüvegét, és összekulcsolta az ujjait az asztal tetején. – Sajnálom, de a társulatnak nem áll módjában gyógykezeléseket vagy operációkat finanszírozni.
– Akkor mi áll módjukban? – csattantam fel, a kelleténél kicsit hangosabban. Olivia meg is rémült kicsit.
– Szívesen helyettesítjük magát, amíg teljesen fel nem épül – próbálkozott meg egy gyenge mosollyal.
– És mi van, ha... – piszkáltam a táskám pántját. – Mi van, ha nem lesz műtét?
– A pénz miatt? – ráncolta a homlokát Olivia. Nem kellett szavakkal válaszolnom, az arckifejezésemből megértette a választ. – Nézze – sóhajtotta Olivia, és feszengve hátradőlt a drága gurulós székén. – A társulat szívesen látja magát a tánckarban, amennyiben egészséges.
– De ha nem, akkor...
– Akkor sajnos le kell szerződtetnünk maga helyett valakit – mondta ki kíméletlenül. A gyomrom összeugrott, hányinger kerülgetett.
– Ez tényleg így megy itt? – mutattam körbe, szegény nő irodáját illusztrálva, holott az egész balett-iparra céloztam. – Ha valaki segítségre szorul, dobjuk, és előhúzzuk a kalapból a következőt?
– Ne tegyen úgy, mintha ez szokatlan lenne a maga számára, Miss Larson – csóválta a fejét Olivia. – A Nemzeti Sportakadémia ennek a gyakorlatnak a melegágya.
– Húszévesen mondjak le az álmomról? Arról, amiért évek óta kidolgozom a belemet? – böktem bele a saját mellkasomba, némileg figyelmen kívül hagyva Olivia érvét.
– A sérüléséről senki nem tehet. Mindenkivel megesik előbb-utóbb.
– Ha egy szólótáncossal történik ugyanez, neki sem állják a műtétjét?
– Természetesen nem. Nálunk nincs kettős mérce – felelte diplomatikusan.
– Kivéve a fizetéseknél – billentettem oldalra a fejemet.
– A fizetés munka után jár. A tánckarban kevesebbet táncolnak, mint a szólisták, de nem értem, hogy jön ez most ide – zavarodott össze. – Azért hívtam be, hogy megtudjam, mikortól számíthatunk önre.
– Műtét nélkül nyilvánvalóan soha – meredtem rá rezzenéstelen arccal. – De arra nincs pénzem. Szóval... – tártam szét a karjaimat. Olivia bólintott, jelentőségteljesen bekapcsolta a tollát, és írt valamit az előtte heverő papírra.
– Köszönöm, hogy befáradt, Miss Larson. A következő három hónapban fenntartjuk a helyét. Kérem, értesítsen, ha megtörténik a műtét – állt fel Olivia, erősen arra célozva, hogy ideje mennem. Összeszorított fogakkal én is feltápászkodtam, a vállamra vettem a táskámat, és kezet ráztam a HR-essel. Remegő lábbal vonultam ki az irodából, a bokám lüktetett. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, reszketve nekidőltem a falnak. A szememet lehunyva igyekeztem lassítani a szívverésemet. Egyfelöl büszke voltam magamra, amiért nem borítottam rá szegény nőre az asztalát, másfelöl viszont tudtam, hogy nagyon gyerekesen viselkedtem. Semmi jogom pénzt követelni a társulattól a műtétemre. De ha ők nem szánnak meg, mégis kitől várjam?