Bármi áron

7

Esős nap volt Londonban, ami persze nem ritka, a tegnap esti időjárás-előrejelzés szerint azonban napos időre kellett volna számítani. Hát, én számítottam is rá, úgyhogy egészen konkrétan bőrig áztam, mialatt megtettem a lakásunktól a kávézóig vezető, nagyjából ötpercnyi utat. Katy már tűkön ülve várta, hogy megérkezzek, mert én váltottam a műszakjában, ezért gyorsan átöltöztem, magamra kötöttem a lila kötényt, és már csatlakoztam is az egész napot végigrobotoló Amelia-hoz a pult mögött. Váltottunk pár szót, de épp csúcsforgalomban érkeztem (az emberek valahogy mindig ebéd után jönnek kávézni), így leginkább a kiszolgálásra koncentráltunk. Kábé egy órája lehettem ott, és már legalább ötszáz eszpresszót adtam át széles vigyorral a meggyötört fejemen, amikor kivágódott az iroda ajtaja, és egy nagyon indulatos, mégis rettentő szexi főnök jelent meg a pult mellett. Lenyeltem a torkomba költöző gombócot, amikor tudatosult bennem, mennyire jól is néz ki az öltönyében és a divatos nyakkendőjében, majd elvettem a felém nyújtott pénzt, és kicseréltem egy cukormentes lattéra. A fiatal lány megköszönte a rendelését, és miközben elbúcsúzott, a tekintete megakadt Jessie-n. Igaz, hogy a főnököm úgy fújtatott, mint egy megvadult bika, mégis megjegyezte a lány, hogy „gyakrabban kellene idejárnom", aztán kisétált az üzletből.
– Gyanítom, Balerina, hogy a te mobilod vernyog órák óta az öltözőben, már a fal is kilyukadt tőle. Megtennéd, hogy kikapcsolod? Kösz – úgy hadarta el egy szuszra mindezt, hogy közben a földet pásztázta, és szinte az utolsó betűt ki sem ejtette a száján, már vissza is lódult az irodájába. Amelia a homlokát ráncolva, némán tudakolta, hogy mi folyik itt, mire én csak legyintettem egyet. A munkatársam átvette a helyemet a pénztárgép-kávégép kettőse mögött, míg én beslisszoltam az öltözőbe. Jessie nem tévedett, tényleg az én telefonom csörgött, ahogy elnéztem, az elmúlt egy órában tizenötször. Minden alkalommal Sebastian keresett, mert két napja nem igazán veszem fel neki a telefont. Ennek több oka is van, de első sorban dühös vagyok rá, amiért inkább egy haverja buliját választja a Royal Balett-es debütálásom helyett. A többi indokot inkább a szőnyeg alá söpröm, egyelőre. Nincs szükségem további bonyodalmakra. Reakció nélkül hagytam Sebastian megkereséseit, és ahogy Jessie kérte, kikapcsoltam a telefonomat. Mielőtt azonban visszamentem volna a pultba, vetettem egy bocsánatkérő pillantást Amelia felé, aztán jelentőségteljesen az irodaajtóra néztem. Amelia rosszallóan csóválta a fejét, de aztán intett, hogy menjek csak, ő boldogulni fog. Bekopogtattam a hatalmas ajtón, de nem érkezett válasz. Ó, egek, egyszer akarok tőle bocsánatot kérni, és akkor sem hajlandó meghallgatni? Aha, na persze. Még egyszer próbálkoztam, de újfent nem kaptam semmiféle reakciót. Harmadjára már nemes egyszerűséggel benyitottam, és ahogy gyanítottam, Jessie az égvilágon semmi titkolnivalót nem csinált. A székében ült, és a laptopján pötyögött. Felpillantott, amikor kivágódott az ajtó, és mielőtt visszacsuktam volna magam mögött, csípősen megjegyezte:
– Nem mondtam, hogy szabad.
– Engem meg nem érdekel – kezdtem. Megálltam az asztala előtt, már-már harci állásban, és összefontam magam előtt a karjaimat. – Bocsánatot akarok kérni, úgyhogy végighallgatsz, tetszik vagy sem.
– Ó – Jessie érdeklődően vonta fel a szemöldökét, és lecsukta a laptopja fedelét. – Valamit eltévesztettél, Balerina. Ezen a helyen én vagyok a főnök – közölte ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. Oké, egy darabig még vicces volt ez a fura adok-kapok, meg hogy úgy váltogatta a stílusait, mint más a bugyiját, de egyszer én is besokallhatok. És az a pont most jött el. Közelebb léptem az asztalához, rátenyereltem a lapjára, és odahajoltam Jessie-hez, olyannyira, hogy az ajkamat csak pár centi választotta el az arcától.
– Mondok én neked valamit, Jessie Graham – suttogtam, majd eltávolodtam tőle, pont annyira, hogy a szemébe nézhessek. – Odakint – biccentettem a kávézó vendégtere felé. – tényleg te vagy a főnököm. De ha te és én – mutattam először rá, aztán magamra. – kettesben vagyunk, akkor nincs főnök. Olyankor egyenrangúak vagyunk, világos? – éreztem, hogy Jessie kapkodni kezdi a levegőt, aztán egy gyors, határozott mozdulattal felugrott, kilökte maga alól a széket, megkerülte az asztalát, és a derekamnál fogva magához rántott.
– Na jó, vége a szarakodásnak – ez volt az utolsó szó, amit kimondott, mielőtt megcsókolt.