Bármi áron

16.

Távol a külvilágtól, első hét.
– Jaj, ne legyél már ennyire drámai – szólalt meg a vállam felett Claire. Ijedten csuktam össze a naplómat, és húzódtam a kanapé szélére. A húgom átugrotta a kanapé háttámláját, és mellém huppant.
– Neked nem suliban lenne a helyed? – meredtem Claire-re.
– Elmaradt az utolsó két órám, Mr. Chavez beteg lett – legyintett Claire. Bólintottam, miközben megigazítottam a dohányzóasztalon lévő párnát, amin a begipszelt lábam pihent.
– Ideadnád a telefonomat? – intettem a konyhapult felé. Ebédkor véletlenül ott felejtettem, és mivel csak éktelen fájdalmak árán tudok helyet változtatni, ráadásul mankóval, igyekszem a lehető legkevesebbet járkálni. Örök hála Mr. Chavez-nek, amiért Claire két órával hamarabb hazaért! A húgom sóhajtva felállt, és elszökdécselt a telefonomért. Szinte ugyanazt a reményt láttam az arcán, amit én is éreztem, amikor a kezembe adta a készüléket. Bíztunk benne, hogy ezúttal talán vár rám egy kósza üzenet... De semmi. Ez persze nem meglepő.
– Sajnálom – sütötte le a szemét Claire. A fejemet ráztam, és megmakacsoltam magam. Nem. Fogok. Sírni.

Amikor kiengedtek a kórházból, apa egyenesen a lakásunkhoz hajtott. Útközben elintéztem néhány telefont a Royal Balett-nél, jobbulást kívántak, és biztosítottak róla, hogy a szerepeim megvárnak. Nem volt szívem közölni velük a lesújtó tényeket, miszerint komoly esély van rá, hogy többé sem az ő színpadjukon, sem máshol nem fogok balettozni. Oké, valójában azért nem mondtam, mert még nem állok készen rá, hogy ezek a szavak ilyen kontextusban elhagyják a számat. A lakáshoz érve anya, apa, Rosie és én azonnal kiszálltunk a kocsiból, Claire azonban zavartan piszkálgatta a körmét.
– Te nem jössz? – hajoltam vissza a kocsiba, miután nagy nehezen megtámaszkodtam a frissen beszerzett mankón. A húgom szomorúan megrázta a fejét. – Talán Brandon is itt van – győzködtem, remélve, hogy a ritkán látott pasija felcsalogatja. Claire hátradőlt, és makacsul nézett előre.
– Nem megyek – közölte, ellentmondást nem tűrően.
– Jó, bocs – szabadkoztam, aztán Rosie és anya támogatásával bebicegtem az előtérbe, a lifthez. A lábam sajgott, és egy több kilós gipsszel rajta egyenesen szörnyű volt mozogni. Próbáltam nem elbőgni magam, amikor arra gondoltam, hogy ezt az érzést hetekre meg kell szoknom. A lift az emeletre repített minket, ahol a csendes folyosóra érkeztünk. Apa, anya és Rosie még csak egyszer jártak itt, de tudták, melyik ajtóig kell mennünk.
– Nálad van a kulcsod? – fordult felém apa.
– A kocsiban maradt – motyogtam. Totál szét voltam csúszva.
– Nem baj, szólok Claire-nek, hogy hozza fel – vette elő a telefonját apa. Mielőtt azonban még elérhette volna a húgomat, váratlanul kinyílt az ajtó. Josh állt a küszöbön, és cseppet sem volt meglepve. Mintha órák óta az ajtóban hallgatózva várná, mikor érkezünk.
– Üdv – köszönt kimérten mindannyinknak.
– Josh – biccentett neki apa, aztán belépett mellette a lakásba. Anya követte őt, és ugyanolyan ridegen üdvözölte Josh-t, mint apa. Rosie csak biccentett egyet a fiúnak, és egyenesen a szobámba ment. Ott maradtunk Josh-sal kettesben, az ajtóban ácsorogva. A lábam egyre jobban fájt, és a támaszkodástól a kezem is zsibbadni kezdett.
– Szia – köszöntem neki halkan. Nem igazán tudtam, mennyire haragszik rám, ahogy azt sem, hogy a balesetem megenyhítette-e. Hah, nyilvánvalóan nem, ellenkező esetben legalább egyszer meglátogatott volna abban a nyomorult kórházban.
– Hogy vagy? – kérdezte, kicsit megenyhült arccal. Végignéztem magamon, és óvatosan felemeltem az egyik mankót.
– Az ábra mindent elárul.
– Mit mondtak az orvosok? – érdeklődött feszülten. Hallottam, hogy a szüleim és Rosie pakolásznak. Segítenem kéne nekik, hogy miket tegyenek oda. Próbáltam arra koncentrálni, hogy a csalódottságom és a fájdalmam ne alakuljon át, és törjön ki belőlem dühként, de erre egyre kevesebb esély volt.
– Tudnád, ha egyszer is vetted volna a fáradtságot, és bejöttél volna hozzám – helyesbítek, az esély hivatalosan is nullára csökkent. Innen ordítozás nélkül már nem szabadulunk.
– Sajnálom – mondta megadóan. – Azt gondoltam, nem akarsz látni.
– A dolgok igen gyorsan megváltoznak egy baleset miatt – a mankómmal arrébb tessékeltem Josh-t, és bebicegtem a lakásba. – Ő nincs itt? – álltam meg a nappali közepén. Kívülről úgy tűnhetett, a válasz kedvéért torpantam meg, valójában azonban pihenni álltam meg, mert már három méter megtétele is kimerített. Josh nem válaszolt, de nem is volt szükséges, mert a következő pillanatban kinyílt Brandon szobaajtaja, és álmos arccal, nyúzott tekintettel, melegítőben lépett ki rajta.
– Szia – köszönt reszkető hangon. Nem hiszem, hogy valaha is láttam őt ennyire riadtnak.
– Magatokra hagylak – került ki Josh, majd beoldalgott Brandon szobájába, és magára csukta az ajtót. Kár, hogy az az ajtó nem véd semmitől, mindent ugyanúgy hallani fog, ahogy a családom is, akik az én szobámban pakolásztak. Brandon a padlót figyelte, miközben zsebre dugta a kezét, és közelebb lépett hozzám. Akartam, hogy bocsánatot kérjen tőlem. Akartam, hogy megbánja, ami történt. Akartam, hogy sajnáljon, és akartam, hogy bízzon a teljes felépülésemben. De nem akartam vele hosszasan beszélgetni, és nem akartam végighallgatni a siránkozását arról, hogy ő is mennyire szenved. Mert egy hétig felém sem nézett. Egy üzenetet sem volt képes írni nekem, hogy megtudja, jól vagyok-e. A sírás fojtogatta a torkomat, és a bokám annyira fájt, hogy tudtam, a torkomban hízó gombócot nem lesz erőm legyűrni.
– Szia – biccentettem neki hűvösen. Kellemetlen volt némán állni vele szemben, csak így, és nem tudtam, fog-e egyáltalán mondani valamit, ezért óvatosan a szobám felé irányítottam a mankókat. Brandon azonban előttem termett, és erős kezével megtámasztott.
– Várj – kérte, bevetve a híres kiskutya-szemeket.
– Mi van? – sóhajtottam. A hangom remegett, a könnyek már a start-vonalon álltak.
– Szeretnék bocsánatot kérni. Tudod, hogy soha nem történt korábban ilyen – mondta, mélyen a szemembe nézve.
– Nem fontos, hogy korábban mi történt, Brandon, mert most egy bazinagy gipsz van a bokámon, és talán nem táncolhatok többé! – tört ki belőlem. Féltem, hogy a szüleim közbelépnek, de reméltem, hogy Rosie visszatartja őket. Ezt egyedül kellett elintéznem.
– Annyira sajnálom, Mils – csóválta a fejét szomorúan. Sejtettem, hogy őt is a sírás kerülgeti, de valahogy nem tudtam sajnálni.
– Ne nevezz így! – csattantam fel. – Többé ne merészelj így nevezni – sziszegtem, ezúttal kicsit halkabban.
– Most mi lesz? – tárta szét a karjait. – Elköltözöl, és soha többé nem látlak?
– Azt azért nehéz lenne kivitelezni, nemde? A húgom a barátnőd – forgattam a szemem.
– Többé már nem – motyogta. Hogy mi? Mi a fene folyik körülöttem? Ezért nem akart feljönni Claire?
– Mit műveltél vele, te seggfej? – préseltem ki a szavakat a fogaim között. Brandon rám nézett, de kifejezéstelen volt az arca.
– Mils, tartozom egy magyarázattal... – kezdte, de mielőtt kinyöghette volna, anya tépte fel a szobaajtómat.
– Milena, megyünk – adta ki az ukázt, maga után rángatva a gurulós bőröndömet. Apa vállán egy megpakolt sporttáska volt, Rosie pedig a hátizsákomat cipelte. A szüleim kiviharzottak a lakásból, Rosie azonban megállt mellettünk.
– Mehetünk? – kérdezte, felváltva pillantva rám és Brandon-ra. Egy pillanatig mérlegeltem. Érdekel Brandon magyarázata? Tud egyáltalán olyasmit mondani, ami változtatna a tényeken?
– Tartsd távol magad tőlem – mondtam szigorúan, sokkal kevésbé remegő hangon, mint pár perccel korábban. Rosie megfogta a könyökömet, és segített megfordulni. Brandon szobaajtaja ekkor nyílt ki, én pedig hátrafordultam, hogy Josh-t is lássam. – Nem az fáj, Brandon, hogy elejtettél emelés közben. Sokkal rosszabb, hogy még csak rám sem hederítettél, amíg kórházban voltam.
– Milli, értsd meg, nem tudtam a szemedbe nézni – túrt a hajába Brandon.
– Értsem meg, persze – nevettem fel keseredetten. – Elképesztő, hogy lépten-nyomon az érzelmeimmel gúnyolódtok, veszekedtek velem és utáltok, miközben pontosan az tartotta össze a barátságunkat. Az ilyen kapcsolatok érzelmeken alapulnak, srácok. Kár, hogy belőletek hiányzik – még magamat is megleptem, mennyire határozottan tudtam kimondani mindezt. Rosie elismerően biccentett, miután kiléptünk a folyosóra, és becsukódott mögöttünk az ajtó. – Kérhetnék pár percet Jessie-vel? – mutattam a barátom ajtajára. Rosie bólintott, adott egy puszit a homlokomra, és elsétált a folyosó végére, a lifthez. Bekopogtattam Jessie-hez, az ajtó pedig pár másodperc múlva kinyílt.
– Szia! – derült fel Jessie gyönyörű arca. Fehér pólót és farmert viselt, de láthatóan indulni készült valahová, mert cipő volt rajta. – Épp át akartam menni hozzátok, most láttam az üzenetedet, hogy kiengednek – szélesebbre tárta az ajtót, és átkarolta a derekamat. Hagytam, hogy a kanapéhoz vezessen, már úgy hiányzott valami ülőalkalmatosság, mint egy falat kenyér. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, amikor Jessie a lábamat az asztalra tette. Kimondhatatlanul fájt. – Jól vagy? – telepedett le mellém. A düh, ami az előbb még fortyogott bennem, már kimúlt. Értetlenség és bizonytalanság vette át a helyét.
– Egy időre hazaköltözöm a szüleimhez – közöltem egyszerűen. Jessie nem szereti a kertelést.
– Hű – kerekedett el a szeme. – Jó, persze, ahogy jónak látod – hadarta.
– Ne haragudj – szorítottam meg a kezét. – Most a felépülésemre kell koncentrálnom – mantráztam. Jessie bólintott, és kisimított egy hajtincset a szememből.
– Igazság szerint, nekem is sűrű időszakom lesz. Az apám Brazíliába utazik egy időre, és azt akarja, hogy elkísérjem. Legalább néhány hétre.
– Ez remek – erőltettem mosolyt az arcomra. Tényleg jól hangzott, hogy Jessie nem a hiányommal lesz elfoglalva.
– Oké – bólogatott Jessie.
– Oké – ismételtem.
– De ez nem jelenti azt, hogy szakítunk, ugye? – tette fel a köztünk lebegő kérdést.
– Nem! – vágtam rá azonnal. – Illetve – grimaszoltam. Nem hazudtam. Nem akartam szakítani vele, de tudnom kellett az igazat. – Volna egy kérdésem.
– Arról, amit Celine mondott neked a kórházban? – hunyta le a szemét. Enyhe megbánás futott át az arcán. Bólintottam, a válaszától pedig egyre jobban rettegtem. – Tényleg hívott Brandon, és megkért, hogy figyelmeztesselek. De elfelejtettem. Őszintén mondom, Balerina, véletlenül ment ki a fejemből! Igazság szerint minden kimegy a fejemből, amikor velem vagy – túrt a hajába idegesen.
– És a kávézóban Josh-sal? – kérdeztem.
– Eléggé összekaptunk – vallotta be. – Ordítani kezdett velem a vendégtérben, ezért behívtam az irodába. Kis híján összeverekedtünk – eltátottam a számat.
– Mégis miért?
– Mert gyanúsítgatni kezdett azzal, hogy szándékosan bojkottálom a karrieredet. Tény, hogy mondtam neki szemétségeket arról, hogy a velem töltött idő alatt is végzel annyi testedzést, mint egy táncpróbán, de erre tökön rúgott, úgyhogy megkaptam már érte a magamét – tette fel a kezét védekezőn.
– Oké – bólintottam összeszorított ajkakkal. Normál esetben biztosan kiborultam volna, amiért Jessie és a barátaim között feszültség van, de a jelen állapot semmilyen szempontból nem tekinthető normálisnak. Jessie felsegített, és egészen a liftig kísért.
– Brazíliában nem mindenhol lesz térerő, de remélem, tudunk majd beszélni – simított ki egy elszabadult hajtincset a szememből. Éreztem, hogy a könnyek égetnek, de valami emberfeletti erővel képes voltam visszatartani őket. Jessie lehajolt és megcsókolt, mielőtt óvatosan betessékelt a liftbe. Még a gombot is megnyomta nekem, és szomorúan intett, ahogy az ajtó becsukódott közöttünk.