Bármi áron

18

A következő napok nagyjából ugyanúgy teltek: amikor a szüleim és Claire leléptek reggel, Brandon átjött, együtt töltöttük az időt, ő főzött, én közben nevettem rajta, végül rendeltünk valami kaját, délután pedig még azelőtt elhúzott, hogy a húgom hazaért, így lefekvésig csak üzengettünk egymásnak. Rendszerint még felhívott jó éjszakát kívánni, amik persze újból éjszakába nyúló beszélgetésekbe fulladtak. Annyira furcsa volt, mert két éve tulajdonképpen minden szabad percemet Brandon-nal töltöm, mégis annyi újdonságról tudtunk beszélgetni, hogy sosem vált unalmassá a társasága. Közben Maggie is felhívott, és miután húsz percen keresztül szabadkozott, amiért nem keresett korábban, húsz percig faggatott arról, miért nem szóltam neki a sérülésemről, és miért Celine-től kellett megtudnia. Végül újabb húsz percen keresztül győzködtem róla, hogy nem kell lemondania a következő versenyét, nyugodtan utazzon el a helyszínre (azt hiszem, Tunéziába), nem szükséges eljönnie hozzánk, mert már gyógyulóban vagyok. Ez persze nem volt hazugság, már tényleg gyógyult a bokám, egyre kevésbé volt kínkeserves egy-egy megmozdulás, a csontom valóban jobban volt. Az izomról, a műtétről, na meg annak az áráról azonban nem szóltam senkinek. Sem Brandon-nak, sem a barátaimnak, sem a szüleimnek. Brandon, Josh, Maggie és Celine megpróbálnák előteremteni a pénzt, amit nem fogadhatnék el, a szüleimnek pedig őrült bűntudata támadna, amit nem vagyok hajlandó kockáztatni. Bőven elég nekik, hogy itthon kell tartaniuk, és hogy Rosie megélhetését is alig tudják kigazdálkodni. Nem fogom egyik testvéremtől sem elvenni a lehetőséget, magamat meg majd összeszedem valahogy. Tudtam, hogy előbb-utóbb bele kell gondolnom a ténybe, hogy többé nem táncolhatok, de Brandon mellett ücsörögve a kanapén, béna filmeket nézve és elégetett popcorn-t zabálva valahogy nem tűnt olyan közelinek ez a dolog.
És hogy mi tűnt még nagyon-nagyon távolinak? Jessie Graham.
Megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva. Vagy nem volt térerő nála. Írtam neki üzenetet, e-mailt, SMS-t, de mindegyikről azt a visszajelzést kaptam, hogy a felhasználó nem elérhető. Ez egyre inkább aggasztott, olyannyira, hogy amikor péntek délután Brandon hazament, Claire pedig bedurrogott a szobájába (a kémiatanár felbosszantotta), tárcsáztam Josh-t.
– Halihó, Csillagom, azt hittem, már Brandon eltiltott attól, hogy felhívj – szólt bele köszönés nélkül Josh.
– Miért tiltott volna el?
– Ja, nem tudom – válaszolta gyorsan. – Csak régen hívtál.
– Hát pedig mit érek én az egyetlen, a legjobb, a legcsodálatosabb, az utánozhatatlan Josh Bart nélkül? – vetettem be a csábos hangsúlyomat. Josh nagy sóhajtása volt a reakció.
– Mit akarsz?
– Lenne egy fontos dolog Londonban, amit valójában nekem kéne megtennem, de nem utazhatok emiatt háromszáz kilométert begipszelt bokával... – folytattam.
– Mi lenne az? – türelmetlenkedett Josh.
– Jessie – mondtam ki.
– Jessie? – Josh úgy kérdezett vissza, mintha fogalma sem lenne róla, kiről beszélek.
– Hetek óta nem beszéltünk, és nem tudom elérni. Van egy pótkulcs a lakása melletti villanyszekrényben. Bemennél hozzá, és megnéznéd, hogy nem hagyott-e valami nyomot arról, hogy Brazília melyik részére ment? Vagy legalább hogy mikor jön vissza – hadartam.
– Hogy mi? – értetlenkedett Josh.
– Nem tudom, valami repülőjegy, vagy kinyitott magazin a dohányzóasztalon... – dörzsöltem a homlokomat.
– Mil, ez nem valami fura külföldi film, az ugye megvan?
– Persze – sóhajtottam. – Csak nem tudom, mihez kezdjek...
– Brandon nem adott át neked valamit? – kérdezte hirtelen.
– Valamit?
– Nem is tudom, egy borítékot... – válaszolta.
– De, adott – bólintottam, az éjjeliszekrényemben lapuló borítékra gondolva.
– Figyelj – Josh mély levegőt vett, és a háttérből folyamatosan beszűrődő zaj egyszeriben lehalkult, mintha csak belépett volna valahová. – Mielőtt magánnyomozókat fogadsz és törött bokával a brazil őserdőbe repülsz a kisherceg után kutatni, nyisd ki azt a borítékot – egyre kényelmetlenebbé vált a kanapé.
– Mi van benne? – kérdeztem remegő hangon.
– Mennem kell – felelte. – Csak olvasd el – mondta, és már bontotta is a vonalat. Önkénytelenül is a faliórára pillantottam, a szívembe pedig még nagyobb fájdalom nyilallt. Josh biztosan megérkezett az Operaházba, az esti Hamupipőke-előadásra. Most kellene nekem is odaérnem, és elkezdeni bemelegíteni. Holnap lesz a Dzsungel Könyve-premier. Holnap ebben az időpontban szintén az Operaházban lenne a helyem. Ledobtam a telefont, és Claire nevét kiáltottam. A húgom nem sokkal később még mindig füstölögve csörtetett ki a nappaliba.
– Segítenél felmenni? Kérlek – nyúltam a mankóim után. Claire morogva bólintott, aztán odalépett hozzám, és megtámasztotta a könyökömet, amíg felálltam, és a mankókba kapaszkodtam. Felsegített a lépcsőn, ami tíz hosszú percbe tellett (de még így is javítottam a legutóbbi csúcson, a tizenhárom percen), aztán egészen az ágyamig kísért. – Köszi! – kiáltottam utána, de ő addigra már becsapta az ajtómat. Reszkető kézzel kihúztam a fiókomat, és kivettem belőle a gyűrött borítékot.