Bármi áron

11

Háromféle fájdalom létezik. Az egyik állandó, de tompa, és kizárólag akkor erősödik fel, amikor rákoncentrálunk. Ilyen fájdalom lapul a bokámban, amikor spiccen táncolok. Az évek során hozzászoktam, ezért már csak tompán érzem. Azonban, ha arra gondolok, hogy más, nem gyakorlott táncosnak ez mennyire fájna, rögtön belém nyilall a szúró érzés. A második fajta fájdalom ritkán jelenik meg, de már-már elviselhetetlen. Nincs ott folyton, nem garázdálkodik megállás nélkül, ám ha felüti a fejét, abba akár bele is lehet halni, olyan intenzív, olyan mindent elsöprő. És van a harmadik fajta, a legkegyetlenebb. Ekkor a fájdalom folyamatos, el nem múló, még egy rövid másodpercre sem lankad. És őrjítően erős. Úgy fáj, mint még soha, percről percre egyre jobban.
Amikor szakítasz valakivel, akit igazán szerettél, először folyamatos a fájdalom. Úgy érzed, belehalsz, annyira szenvedsz, és nem úgy tűnik, hogy valaha is javulni fog. Aztán mégis jobb lesz valahogy, fokozatosan egyre nagyobb időszakok telnek el úgy, hogy nem jut eszedbe, de amikor mégis, az felemészt. Fáj és szúr és ordítanál, hogy elviselhetőbb legyen, de hang sem jön ki a torkodon. És fogalmad sincs, hogyan, de végül az időszakosan fellépő fájdalmak is enyhülnek. Idővel már csak akkor érzed, amikor igazán rákoncentrálsz. Örökké ott marad a lelkeden a seb, miszerint korábban annyira fájt, hogy levegőt is alig kaptál, de a gyógyulás után csak egy heg marad, ami ugyan sajog, ha eszedbe jut, de alapvetően nem akadályoz a mindennapi életben.
Alig vártam, hogy kiléphessek az első fázisból, amibe már akkor benne voltam, amikor még nem is mondtam semmit Sebastian-nak.

– Tudom, mire akarsz kilyukadni – köszörülte meg a torkát zavartan. A hányásszínű lakásában ültünk a kanapén, ő szürke kapucnis felsőben és melegítőben, hisz épp az edzőteremből jött, én meg farmerben és pulcsiban. Épphogy csak leültem vele szembe, amikor megszólalt. 
– Celine beszélt veled? – lepődtem meg. Sebastian lesajnáló pillantást vetett rám.
– Ez a legabszurdabb kérdés, amit valaha feltettél nekem – a szörnyű helyzet ellenére felnevettem. Celine nem az a beszélgetős fajta, különösen Sebastian esetében nem. – Nem vagyok sem vak, sem hülye, Milli. Tudom, hogy szakítani akarsz velem – sóhajtotta gondterhelten.
– Egek – dörzsöltem meg a homlokomat. Tessék, az alapból elviselhetetlen fájdalom szorított még egyet a mellkasomon. Szuper. – Borzalmas ezt így hallani.
– Megértelek – mondta végül Sebastian. Zavartan pislogtam. Nem kéne ellenkeznie? Vagy legalább veszekednie? Elhordania mindennek?
– Tessék?
– Megértelek. Azt hiszem – harapta be az ajkát, és elkapta rólam a tekintetét. – Rosszkor találkoztunk, Milli. Pont, amikor elindult az életünk. Én nem tántoríthattalak el az álmodtól, ahogy te sem engem az enyémtől. Nem lett volna helyes.
– De én visszahúztalak. Feladtad miattam Bécset – meredtem rá értetlenül. Sebastian lesütötte a szemét.
– Nem egészen – mondta halkan.
– Nem egészen?
– Nem – vallotta be. – Hatheti szabadságot kértem – sóhajtotta. Na, valahol itt voltam képtelen tovább parancsolni az arckifejezésemnek. Még én is éreztem, mekkora döbbenet ült ki a fejemre. – Úgy gondoltam, hat hét alatt kitalálhatom, hogyan tovább. Veled és velem. Velünk.
– De... – kapkodtam a fejem értetlenül. – Azt mondtad, visszaköltözöl.
– Tervben volt az is – bólintott. – De csak akkor, ha te is így akarod.
– Várj – ráncoltam a homlokomat, mert nem igazán állt össze a kép. – Nem is bérelted ki ezt a lakást? – fordultam körbe. Sebastian elhúzta a száját.
– A lakás a családomé, azelőtt vettük, hogy hazajöttem Bécsből. A szüleim megkértek, hogy újítsam fel, hogy aztán kiadjuk. De természetesen maradhattam volna, ha úgy alakulnak a dolgok... – sandított rám. 
– De nem úgy alakultak – bólintottam szomorúan. Fura, de egyáltalán nem voltam rá dühös, sőt, kissé megkönnyebbültem, amikor realizálódott bennem, hogy semmitől sem vágtam el őt. Nem adott fel mindent Ausztriában miattam, nem engem fog hibáztatni hátralévő életében, amiért elszalasztott egy soha vissza nem térő lehetőséget. – Annyira sajnálom, Sebastian! – szorítottam meg a kezét. – Én csak nem akarom, hogy mindketten szenvedjünk...
– Tudom – bólogatott hevesen, lesütött szemmel. – És igazad van, tényleg. Ez a helyes döntés, bármennyire is képtelenség ezt így kimondani. Pláne elképzelni...
– Köszönöm – megpróbáltam lenyelni egy hatalmas gombócot a torkomban, de egyszerűen nem csúszott le. Sőt, inkább felduzzadt, és tudtam, hogy hamarosan úgy kezdek bőgni, mint egy kisbaba.
– Ugye tudod, hogy mennyire hálás vagyok neked? – kérdezte, kis idő elteltével.
– Hálás? – pislogtam. Valahogy nehéz volt elhinni, hogy hálás, amiért ide-oda rángatom és összetöröm a szívét.
– Ha te nem vagy, valószínűleg most is egy izzadságszagú vívóteremben vagyok, egyre rosszabb teljesítménnyel, egyre dühösebb edzővel, egyre kevesebb életkedvvel, egyre több gyűlölettel az apám felé. Annyi mindent tanítottál nekem, Milli! Nagyon remélem, hogy legalább a negyedét visszakaptad tőlem annak, amit te adtál nekem – eddig bírtam. Szipogva borultam a nyakába, ám a korábbiaktól eltérően ez most nem szerelmes ölelés volt. Ez két, egymást nagyon jól ismerő és kedvelő ember ölelése volt, akik tudták, hogy az életük egy meghatározó szakasza lezárult – és tudták, hogy miért. Nagyon erősen szorítottam őt, megpróbáltam megtartani a fejemben mindent, ami ő: az illatát, a válla és a nyaka vonalát, a hátát, a pulcsija színét, a haja göndörebb fürtjeinek elhelyezkedését, Sebastian Reynolds-ot. Ahogy eltávolodtam tőle, láttam, hogy az ő szeme is könnyes. Mindketten elnevettük magunkat, és megtöröltük az arcunkat.
– Jobb, ha megyek – tápászkodtam fel a kanapéról. Sebastian is felállt, és zsebre dugta a kezét. Kikísért az ajtóig, ahol nekitámaszkodott a falnak, úgy figyelte, ahogy belebújtam a cipőmbe, és a hátizsákomat a vállamra vettem. – Tudod – dörzsöltem meg a szememet újra. – sosem gondoltam, hogy ez ennyire tud fájni.
– Vigyázz magadra, Milli – csak ennyit mondott, keserűen mosolyogva, a szemembe nézve. Nem akarta megvitatni velem a szakításunk miatt kialakult érzéseit, ami persze logikus, de mégiscsak én voltam az az ember, akivel mindent megosztott, hosszú-hosszú időn keresztül. A kilincsre tettem a kezemet, de mielőtt kiléptem volna az ajtón, még egyszer megszólalt. – Remélem, tudja, mennyire szerencsés – értetlenül fordultam vissza felé.
– Kicsoda? – Sebastian oldalra billentette a fejét, mintha azt üzenné, „pontosan tudod, kire céloztam". Jessie. Hát persze. Sebastian joggal féltékeny rá, de Jessie nem akar tőlem semmit, én pedig még túl érzékeny vagyok a szakítás miatt (basszus, hisz alig két perc telt el azóta), úgyhogy eszem ágában sincs leteperni Jessie Graham-et, aki mellesleg épp gyűlöl. Úgyhogy csak vettem egy mély levegőt, és megtettem, amit a szívem diktált: odaléptem Sebastian-hoz, és szájon csókoltam őt. – Hódítsd meg a világot, Reynolds! – súgtam a fülébe, majd anélkül sétáltam ki a hányásszínű lakásból, hogy egyszer is visszanéztem volna.