Bármi áron

22.

– Nem, nem lesz jó, kicsit balra dől – jegyezte meg elgondolkodva Zack, Rosie (immáron) vőlegénye, és odalépett a karácsonyfánkhoz, hogy megigazítsa rajta a csúcsdíszt. Claire, Rosie és én egyszerre kiáltottunk rá, hogy ne nyúljon hozzá, de késő volt: a fa egy megfontolt, ám igen határozott mozdulattal a baloldalára borult.
– Nem véletlenül szoktuk ferdén hagyni – csóválta a fejét anya, aki épp ekkor lépett a nappaliba, kezében egy tálca sütivel. Amíg anya letette a süteményt, Zack, Rosie és Claire visszaállították a talpára a fát, anya pedig megkérdezte, hogy szükségem van-e valamire. Folyton ezt csinálja, én pedig nem győzöm elutasítani az állandó ajnározását. Tény, hogy jólesik a figyelmesség, de a szüleim a bokatörésem óta úgy kezelnek, mint egy újszülöttet, és ez némileg elvette a kedvemet a hercegnő-bánásmódtól.
– Mi volt ez a puffanás? – érkezett meg a nappaliba Celine is, ahogy épp egy falat pogácsát dobott a szájába.
– Csak a karácsonyfa. Nem nagy ügy – legyintettem. Anya nyomott egy puszit a fejem búbjára, aztán visszament a konyhába, hogy segítsen apának megteríteni a vacsorához. Celine lehuppant mellém a kanapéra, és a homlokát ráncolva figyelte, ahogy a tesómék életet lehelnek a fába.
– Tudod, néha elgondolkodok rajta, hogy hogy lehetnek ők az életképesebbek a családodban – morfondírozott, majd alaposan szemügyre vette a kezében maradt utolsó falat pogácsát.
– Nem biztos, hogy erre valaha helytálló érvek találsz – biccentettem. Celine egy pillanatig még agyalt, végül vállat vonva felállt mellőlem és csatlakozott a famentő akcióhoz, egyből a kezébe véve az irányítást.
Szórakozottan figyeltem őket, ahogy küzdenek a fával. A díszek beleakadtak gyakorlatilag mindenbe, ami a fa körül helyezkedett el: könyvespolcba, szőnyegbe, vitrines szekrénybe, díszlámpába, és mire egyvalamit kiszabadítottak, öt másik került csapdába. Szívesen segítettem volna én is, de a legutóbbi kezelésem után szigorú ágynyugalomra intett az orvosom, így csak a legszükségesebbeket igyekszem mozogni. A kezelés hatásosnak tűnik, legalábbis egyelőre, a bokám javul, de kerülnöm kell a megterhelést és a hirtelen mozdulatokat, ezeket pedig a legkönnyebben fekvő pozícióban tudom megúszni. Eleinte ellenálltam, de amikor rámutattak, hogy semmi más lehetőségem nincs arra, hogy valaha még balettezzek, felhagytam az ellenkezéssel.
Celine és én néhány napja érkeztünk Londonból. Ahol még mindig Brandon White-tal lakom. Azzal a Brandon White-tal, akivel két hónappal ezelőtt lefeküdtem. Azzal a Brandon White-tal, aki a húgom exe. És aki természetesen mit sem sejt arról, hogy bármi is történt köztem és a volt barátja között. A kommunikációt a lehető legalacsonyabb szintre limitáltam Claire-rel, ezzel is próbálva csökkenteni a kockázatát annak, hogy elszólom magam, de a karácsonyi hazalátogatást semmilyen indokkal nem hagyhattam ki. Celine anyukája valahol Ázsiában turnézik, így esélytelen volt, hogy együtt ünnepeljenek, nekem pedig mindig jól jön a támogatás, ezért amint kiderült, hogy egyedül töltené a karácsonyt, egyből felajánlottam, hogy jöjjön haza velem. A szüleim nagyon örültek neki, senki sincs egyedül, ráadásul még tovább csökkenti az esélyét annak, hogy kettesben maradok a húgommal és rám tör az őszinteségi roham. Josh a városban maradt, ő az anyukájával karácsonyozik, de már ma estére várjuk őt, mert az anyukájának Milánóban folytatódik a turnéja. 
Brandon White-tal nagyon régóta nem beszélgettem tervekről. Josh szerint ő is hazautazott, de a mi indulásunk előtti napokban egyáltalán nem találkoztam vele, így fogalmam sincs, mikor érkezhetett. Miután letelt a felfüggesztése, visszavették a Royal Balett tánckarába, és már meg is kapta az új párját. Aki minden egyes szerepemet átvette. Ugyan létezett egy élő szerződésem a Társulattal, informálisan ezzel a lépéssel végleg kifejezték, hogy lemondtak rólam. Próbáltam nem erre gondolni, valahányszor belenyilallt a fájdalom a bokámba a kezelések alkalmával. Arra koncentráltam, hogy kapjak egy új esélyt a balettől. Tudtam, hogy léteznek más társulatok is szerte a világban. Mehetek akárhová, ahová meghívnak. Nem vagyok Londonhoz kötve, pláne nem ilyen körülmények között. De ahhoz először meg kell gyógyulnom. És ha a Royal Balettnek nem kellett a talpraállásom után, hát majd keresek valaki mást, akinek igen. El kellett fogadnom, hogy ez a világ sokkal nagyobb, mint London közigazgatási területe, ezzel együtt pedig a lehetőségeim sem annyira végesek és egyoldalúak, mint azt mindig is elképzeltem.
Miután négy ember hathatós munkájának köszönhetően sikerült talpra állítani a karácsonyfát, apáék szóltak, hogy ideje vacsorázni. Nagyon kitettek magukért a szüleim, erdei gombakrémlevest és lazacot készítettek vacsorára, hozzá mindenféle salátával, körettel, öntettel. Az asztalunk hangos és vidám volt, mindenki beszélt mindenféléről. Celine anyának magyarázott a társulatban lévő lányokról, apa és Zack a Forma-1 következő szezonjáról diskuráltak, Claire és Rosie pedig a nővérünk esküvőjét tervezgették. Egyedül én ültem közöttük csendben, de ez már annyira megszokott volt, hogy fel sem tűnt senkinek. Épp egyszerre hallgattam, hogy ki lehet a jövőévi Forma-1 világbajnok és hogy melyik évszak lehet a legtökéletesebb egy vintage esküvőhöz, amikor megrezzent a combom alá csúsztatott telefonom.