Bármi áron

19.

– Köszönöm, hogy fogadott, doktor Gerett – toltam fel magam a vizsgálóágyra. Doktor Gerett elém gurult a székével.
– Napi ötször hív fel már három hete, Miss Larson. Nem igazán volt más választásom.
– Igen, nos – köszörültem a torkomat zavartan. – sürgős az ügy.
– Fájdalmai vannak? – nyúlt a háta mögötti pulton elhelyezkedő orvosi eszközök felé. Az asszisztense már rég nem volt bent, tekintve, hogy este fél kilenc volt, a rendelési idő pedig órák óta lejárt.
– Nem-nem – ellenkeztem rögtön. – Illetve – javítottam ki magam gyorsan. – vannak, de, gondolom, ez velejárója egy bokatörésnek.
– Akkor miben segíthetek? – dőlt hátra a székén, amolyan „mi a fenének kellett iderángatnod?"-sóhajtással.
– Érdeklődni szeretnék a műtétről. Hogy pontosan milyen lehetőségeim vannak. Mármint, azon kívül, hogy egy közepes méretű afrikai falu négyéves élelmiszer-költségét kifizetem – doktor Gerett elfojtott egy mosolyt, mielőtt válaszolt.
– Nem biztos, hogy ebben a kérdésben én vagyok a legjobb tanácsadó.
– Nézze – hajoltam előre, hogy egy vonalba kerüljön a szemünk. – magán kívül senki nem tud a műtét lehetőségéről. És muszáj valakivel megbeszélnem – doktor Gerett kényelmetlenül fészkelődött a székén.
– Én nem hozhatok döntést maga helyett, Miss Larson – ó, pedig azt nagyon szeretem, amikor valaki döntést hoz helyettem. Amikor kész helyzet elé vagyok állítva, kevesebb esélyem van elcseszni mindent.
– Nem ezt kérem. Csak azt szeretném, ha beszélne az alternatívákról. Mert vannak... Ugye? – ráncoltam a homlokomat. Doktor Gerett egy percig csak tanácstalanul meredt rám, végül megesett rajtam a szíve, és ellágyult a tekintete. Felállt a székről, ami nyikorogva hátragurult, ő pedig az egyik szekrényhez lépve kutakodni kezdett. Egy vaskos halmazzal tért vissza, benne színes brosúrákkal és prospektusokkal. Az egészet letette mellém a vizsgálóágyra.
– Ezek még nem fognak segíteni a problémán – bökött a paksaméta felé, amit azonnal elkezdtem átnyálazni. – Ezek fizikoterápiás javaslatok és különleges étrendek. Semmi olyan nincs benne, ami újra a régivé teszi a bokáját.
– Azon csak a műtét segíthet, igaz? – sütöttem le a szemem. Doktor Gerett összefonta maga előtt a karjait, fehér köpenye megfeszült a karján.
– Miért nem avatja be a családját? Biztosan kitalálnának valamit.
– A családom a csőd szélén van – bukott ki belőlem. – Nem fognak tudni egy egymillió fontos műtétet kicsengetni. És nem is kérhetem erre őket.
– És a társulat? Úgy tudom, az ilyen munkáltatók mindig támogatják a gyógykezeléseket.
– A tánckarban balettozom – mosolyodtam el szomorúan. – A sérülésem pillanatában is nagyjából hetven lánynév volt a listán, akik közül bárki, bármikor képes helyettesíteni. Meg is teszik azóta – tártam szét a karjaimat tehetetlenül. A doki sajnálkozva pillantott rám, és nekidőlt az íróasztalának.
– Kemény egy világ ez a balett.
– De még mennyire – nevettem fel elkeseredetten. A bokámról már a hét elején leszedték a gipszet, így már szabadon tudtam lóbálni, de azért még nem volt az igazi. Furcsa volt újra a súlyos nehezék nélkül léteznem, és a lábamnak is meg kellett szoknia, hogy nem borítja egy háromkilós gipsz. A felszabadult lábamat bámulva szólaltam meg újra. – Ez annyira igazságtalan. Egész életemben csak ennek éltem, és most tényleg ennyi? Csak így? Vége?
– Az egészsége sokkal fontosabb – szúrta közbe az orvos. – Fiatal még. Nem lesz nehéz elölről kezdeni – ezen majdnem felnevettem. Ennek az embernek fogalma sincs, milyen érzés nekiszentelni az életét valaminek, ami aztán apró darabokra töri őt. Hiába szeretem a balettot, ha a balett egyszerűen... nem szeret engem. Lemásztam a vizsgálóágyról, ügyelve a lábam épségére. Magamhoz vettem az előkeresett prospektusokat, és a kijárat felé bicegtem.
– Köszönöm, hogy fogadott. És bocsásson meg, hogy zaklattam. Nagyon sajnálom – eresztettem meg egy gyengécske félmosolyt. Már a kilincsen volt a kezem, amikor doktor Gerett utánam szólt. Visszafordultam, akkor ő már az asztala fölé görnyedve írt valamit egy kis kártyára.
– Hívja fel ezt az orvost! Londoni specialista, kifejezetten a sportsérülések a szakterülete. Hivatkozzon rám! Lehet, hogy ő sem tud jobb diagnózist mondani, de legalább lesz egy másodvéleménye – habár a lényegen ez mit sem változtatott, hálásan vettem el a névjegykártyát, és még egyszer megköszöntem neki mindent.
A kórházból kiérve végre a friss, esti levegő áramlott be a tüdőmbe a fertőtlenítővel átitatott tipikus kórházszag helyett.
Bár még nem voltam olyan fürge, igyekeznem kellett hazáig, mert azt mondtam anyáéknak, hogy csak sétálni megyek. Senkinek sem szóltam róla, hogy újra beszélni akartam doktor Gerett-tel, mert nem akartam, hogy beleéljék magukat... Nos, bármibe.
Három héttel ezelőtt, amikor Celine, Josh és Maggie felszálltak a londoni vonatra, tudtam, hogy tennem kell valamit. Nem ülhetek és sajnálhatom magam a gyerekkori szobámban életem végéig. Az, hogy nem táncolhatok többé, egy reális lehetőség, de addig nem fogok belenyugodni, amíg ez százezer százalékig biztos nem lesz. Ha bebizonyosodik, túlteszem magam rajta, de addig inkább még bezörgetek pár ajtón. Doktor Gerett csak az első állomás volt, a második pedig mindenképpen ez a specialista, akit ajánlott. Az ő ajtaja azonban Londonban van, így vissza kell mennem a fővárosba. Annál is inkább, mert a társulat HR-ese reggel küldött egy e-mailt, hogy amennyiben az állapotom engedni, menjek be hozzá az irodába. Ideje lenyomni a családom torkán, hogy visszamegyek Londonba. Pénz nélkül. Állás nélkül. De legalább a lábam megvan.