Bármi áron

9

– Meséljetek a testetekkel! Próbáljátok meg elhitetni velem, hogy én is ott vagyok veletek a bálteremben, vigyetek bele némi életet! A nézők nem azért vesznek jegyet a Hamupipőkére, hogy picsogó balerinákat és szuszpenzorral kiemelt herezacskókat bámuljanak két és fél órán keresztül! – harsogta túl a zenét Harley az Operaház színháztermében. A bemutató óta csak heti egyszer próbáltuk a Hamupipőkét, de olyankor mindig a színpadon, jelmezben. Celine-t és Josh-t már kiválasztották a következő szerepükre, a Dzsungel könyvére, de a tánckarról egyelőre nincs információ, így Brandon-nal a szereplésünk a heti egy Hamupipőkére csökkent, ami péntekenként megy a színházban.
– Jöttök a jótékonysági estre? – kérdezte Greta, az egyik táncoslány, amikor két etap között kirohantam a színpad szélére inni egy kortyot. A harisnyám majdnem a bokámig csúszott le, úgyhogy gyorsan azt is megigazítottam, amíg Celine a szólóját táncolta.
– Most szombaton lesz, ugye? – kérdeztem lihegve. Greta visszadobta a palackját a táskájára, bólintott, és már szaladt is a színpadra, mert az ő csoportjelenete következett néhány másik lánnyal.
– Na? – lépett oda mellém Brandon, csípőre tett kézzel.
– Megyünk a jótékonysági estre szombaton? – fordultam felé. Brandon úgy válaszolt, hogy közben a táncoló lányokat figyelte.
– Ja, asszem oké.
– Külsőst meghívhatunk? – tűnődtem el.
– Kísérőnek mindenképp – biccentett.
– Na és Maggie? – szontyolodtam el. Alig találkozunk mostanában Maggie-vel, mert vagy ő edz, vagy mi. Nekem ráadásul ideje volt munkát keresnem, mivel a kávézóból származó pénzre többé nem számíthattam. Azt pedig nem várhattam el a szüleimtől, hogy az akadémia után most a felnőtt életemet is finanszírozzák.
– Ő majd lesz az én kísérőm – kacsintott rám Brandon, majd megragadta a csuklómat, és táncolni kezdte a mi részünket, merthogy közben már azon volt a sor. A koreográfia közben igyekeztem nem agyalni, mégis rendre visszatért a tekintetem Harley arcára. Nem voltam biztos benne, hogy megbocsátott-e azóta, hogy a premieren az én fogasomra került Hamupipőke ruhája. Oké, megbocsátania nem kellett, mert nem az én művem volt, de nem tudtam, hogy ezt valóban el is hiszi. Brandon többször beszélt vele azóta, szerinte nem problémázott, de én tartottam tőle, hogy vár rám egy adag fejmosás, ha egyszer kettesben maradok vele.
– Nagyszerű – tapsolt kettőt Harley. Elégedett mosoly ült ki az arcomra, ami egészen addig magabiztosan is virított rajtam, amíg a koreográfus fel nem kapaszkodott a színpadra fekete melegítőnadrágjában, és meg nem állt előttünk. – Nagyszerű lenne, ha elsőévesek lennétek az akadémián. Ez itt a Royal Balett, tényleg nekem kell megmutatni egy helyes foutté-t? – dühösen vágta csípőre a kezeit. Szörnyű érzés fertőzte meg a gondolataimat, pont olyan volt, mintha megint Miss Schwartz óráinak egyikén reménykednék végre a megváltó csengőszóban. A háttérben láttam, ahogy Celine maga előtt összefont karokkal, értetlenül mered Harley-ra, Josh-sal egyetemben.
– Sajnálom – csak ennyit tudtam kipréselni magamból. – Megpróbálhatnánk még egyszer? – kérdeztem halkan. Harley a plafonra emelte a tekintetét, de végül bólintott. Leugrott a színpadról, és újra elindította a zenét.
– Te minden felettesedet magadra haragítod? – súgta oda nekem Brandon, miközben megfogta a derekamat. Grimaszoltam egyet, de aztán csakis a táncra koncentráltam. Semmi másra nem gondoltam, csak a következő lépésre, és arra, hogy a közönség sorai most is dugig vannak, nekem pedig teljesítenem kell, hiszen az emberek fizettek azért, hogy ezt lássák. A lelkemet is kitáncoltam, ott hevert az izzadságtól nedves színpadon, amikor véget ért a jelenetünk, és a zene is leállt. Csak ekkor tűnt fel, hogy a tánckar többi párja nem táncolt velünk, ők oldalról figyeltek. A térdemre támaszkodva, lihegve vártam az ítéletet. Harley megint feljött a színpadra, megállt előttünk, és pár percig méregetett minket, mielőtt megszólalt.
– Holnap lesz a tánckari válogató a Dzsungel könyvéhez. Legyetek ott! – felkaptam a fejem, ahogy ezt mondta. Olyan értetlenül meredtem rá, mintha csak Kína gazdasági mutatóit elemezte volna le nekem. – Miért vágsz ilyen meglepett képet, Larson? – nevette el magát Harley. – Jók vagytok. Ott a helyetek a következő előadásban is – biccentett, majd tapsolt kettőt.
– A próbának vége. Aki meghívót kapott a válogatóra, azzal holnap találkozunk, a többieknek jó pihenést péntekig! – búcsúzott el tőlünk. Mire odafordultam Brandon-hoz, már sehol nem volt.
– Oké, ez a nő még őrültebb, mint Schwartz – röhögte el magát Brandon.
– De, ezek szerint megyünk a Dzsungel könyve válogatójára – jelentettem ki elégedetten. Brandon elnevette magát, a nyakamnál fogva átölelt és nyomott egy puszit a fejem búbjára.
– El kell ismerni, hogy Harley idegrendszere nem százas – lépett oda hozzánk Josh, Celine-nel az oldalán. – De az tuti, hogy igazságos.
– Legalább látunk ilyen balett-edzőt is – nevettem el magam, miközben kikaptam a hajgumit a kontyomból, a hajam pedig ráomlott izzad vállamra. A hajhagymáim órák óta rimánkodtak ezért a mozdulatért. Az öltöző felé indultunk útközben mindannyian felkaptuk a színpad szélén hagyott cuccainkat.
– Szombaton lesz a jótékonysági bál, eljövünk, ugye? – vetette fel Celine.
– Nem is tudtam, hogy ilyen bulizós lettél – vigyorgott Brandon.
– Nem is, ez a jótékonyságról szól – közölte ridegen Celine.
– Véletlenül sem akarod csillogós báli ruhákba bújtatni a csinos fenekedet, ugye? – kacsintott rá Josh a barátnőmre, Brandon mellé lépve.
– Ó, pofa be, Nyálgép – forgatta a szemét Celine, és már bent is volt a lányöltözőben. Amíg Brandon és Josh a folyosón vihogtak, én csatlakoztam a barátnőmhöz, meg egy tucat másik lányhoz. Mivel az öltözők mérete folyamatos probléma a próbafolyamatok alatt, Harley nagy nehezen rávette a gondnokságot, hogy nyugodtan kinyithatnak belőle kettőt is, azóta sikerül elkerülni, hogy ne tudjunk átöltözni, vagy esetleg a folyosón kelljen végrehajtani a mutatványt. Mielőtt elszaladtam volna lezuhanyozni, elővettem a telefonomat, hogy ellenőrizzem, keresett-e valaki. Jelentkeztem néhány felszolgálói állásra, reméltem, hogy kaptam már valami értesítést, de helyette csak egy üzenet várt Sebastian-tól, hogy próba után találkozzunk, mert szeretne mutatni valamit. Ekkor jutott eszembe, hogy feltétlenül szólnom kell neki a szombatról, hogy biztosan el tudjon velünk jönni a bálra. A zuhanyzás után felkaptam egy farmert és a kedvenc, csíkos pulcsimat. Celine az utolsók között jutott be a zuhanyzóba, és odabent szörnyen meleg volt, ezért kimentem a folyosóra, és ott vártam rá. Josh és Brandon délutánra kardióedzést terveztek, ezért tudtam, hogy ők már rég tovább álltak. Unottan húzogattam az ujjamat az álláshirdetések oldalán a telefonomon, amikor hirtelen új üzenetem érkezett. És sajnos jó előre tudtam, kitől.
Seggfej:
Hiányzol.
Csak ennyi. Egyetlen szó, ami képes volt könnyeket csalni a szemembe. Kösz, Jessie Graham, igazán kösz! Nem tudom, miért, valószínűleg soha semmit nem fogok tudni megmagyarázni kettőnkkel kapcsolatban, de visszaírtam neki.
Balerina:
Hetek óta nem láttalak a házban.
Seggfej:
Mondtam, hogy csak néha lakok ott.
Persze, ki akarna visszamenni oda, ahol egy felszarvazott barát kis híján betörte az orrát?
Balerina:
Értem. Esély sincs rá, hogy valaha összefussunk ott?
Seggfej:
Ha emiatt aggódsz, megnyugtatlak. Átadtam a ház vezetését egy partnercégnek.
Fura érzés töltötte be a mellkasomat. Mintha fojtogatnának. Nem tudom, miért éreztem azt, hogy ez a hír a lehető legrosszabb, amit kaphattam, de kezdtem azt hinni, hogy megbolondulok. Sebastian hazaköltözött. Hetente többször találkozunk, amire a kapcsolatunk első hónapjai óta nem volt példa. A barátom szexi, jóképű, okos, és szeret engem. Miért jár az eszem folyton olyasvalakin, aki lenézi a balettot, és soha nem tartotta tiszteletben, hogy kapcsolatban vagyok? Én miért nem tartottam tiszteletben, hogy kapcsolatban vagyok?
Balerina:
Eggyel kevesebb teher?
Seggfej:
Eggyel kevesebb keserű emlék.
Balerina:
Ez vagyok neked? Egy keserű emlék?
Seggfej:
Tettél róla, hogy a múltam legyél, ne a jelenem.
Lezártam a telefont, és vettem két nagy, mély lélegzetet, mielőtt újra megnyitottam az üzenetet, és felugrott a billentyűzet. Éreztem, hogy hamarosan sírni fogok, de reméltem, hogy legalább addig kibírom, amíg jön a felmentősereg Celine személyében.
Balerina:
A jelened pontosan addig a tíz percig tart, amíg elélvezel.
Seggfej:
Meglehetősen alulértékelsz engem, Balerina...
Balerina:
Pontosan tudod, mire céloztam.
Seggfej:
Ezek szerint nem sikerült bebizonyítanom, hogy tévedtél ezzel az általánosításoddal már az első pillanattól fogva.
Balerina:
Meg sem próbáltad bebizonyítani.
Seggfej:
Már bocs, de ha tényleg olyan lennék, amilyennek hiszel, gondolod, hogy nem dugtalak volna meg a nulladik másodpercben?
Balerina:
Azt erőszaknak neveznék, amit a törvény büntet.
Seggfej:
Beleegyezéssel nem erőszak 😉
Balerina:
Te még mindig egy seggfej vagy.
Seggfej:
Ezért zártál ki az életedből?
Balerina:
Láthatóan ebben is kudarcot vallottam, tekintve, hogy most is veled beszélgetek... Nos, bárki más helyett.
Seggfej:
Szerinted ez mit jelent?
Balerina:
Azt, hogy egy tapadós, nyálas pöcs vagy.
Seggfej:
Vagy azt, hogy több hét elteltével sem vagyok neked közömbös.
Balerina:
Jó, és akkor most mit csináljak??? Menjek hozzád feleségül?
A zavarom és a csalódottságom rekordidő alatt formálódott színtiszta haraggá. Mit képzel magáról ez a barom?
Seggfej:
Ó, mindent a maga idejében, Balerina.
Balerina:
Baszódj meg.
Seggfej:
Majd tesznek róla.
Balerina:
Tiltalak.
Seggfej:
Várj!
Balerina:
Kapsz három másodpercet. Egy...
Seggfej:
Sajnálom. Csak azt akartam, hogy tudd, tényleg hiányzol nekem. És hogy fantasztikus voltál a Hamupipőkében.
Balerina:
Te eljöttél megnézni a Hamupipőkét miattam? – pötyögtem döbbenten. Elküldtem, de semmi válasz.
Jessie, megnézted a Hamupipőkét, csak mert szerepelek benne?
Jessie?
Jessie!
A neve alatt látható kis státusz gyorsan átváltott: két perce volt elérhető. Sóhajtva zártam le a telefont, pont abban a pillanatban, ahogy Celine kivirulva lépett ki az öltözőből.
– Mehetünk? – kérdezte, a vállára kapva a táskáját. A mozdulat közben megtorpant, amikor kiszúrta az arckifejezésemet. – Mi bajod?
– Az előbb beszéltem Jessie-vel – vallottam be. Celine szeme felcsillant.
– És? Találkoztok? – kérdezte izgatottan. A kezébe nyomtam a telefont, mire a barátnőm szenzációéhesen kezdte húzogatni az ujját a képernyőn. Volt, amikor grimaszolt, volt, amikor nevetett, és volt, amikor a fejét csóválta, mialatt végigolvasta az üzenetváltásunkat. – Szivi, totál beléd van habarodva.
– Persze, ezért hagyta, hogy Sebastian-nal maradjak – motyogtam, miközben visszavettem a telefonomat, és elindultunk kifelé.
– A nagy frászt hagyta – horkantott fel Celine. – Te választottad a közepesen idegesítő Reynolds-ot. Te nem voltál hajlandó lemondani róla.
– Szerinted rosszul döntöttem – mondtam, és bár kijelentésnek hangzott, tulajdonképpen kérdésnek szántam.
– Sebastian Reynolds a múltad egy fontos része. De tök jól elvoltatok egymás nélkül, amíg ő Bécsben volt... És tudom, hogy felzabál a lelkiismereted, de néhány évtizede szerencsére következmények nélkül megválaszthatják a nők, kivel akarnak együtt lenni... – sorolta Celine.
– Persze, tudom. Viszlát, Pat! – intettem oda az Operaház portásának, az idősödő Pat-nek, aki félálomban odaköszönt nekünk. – Nem is ez a probléma. Tudom, kivel akarok lenni – torpantam meg az épület előtt, a járdán, szemben Celine-nel. – De akkor is az őrületbe kerget Jessie! Miért nem tudom kiverni a fejemből?
– Mert érzel iránta valamit! – erősködött a barátnőm.
– Az nem lehet – csóváltam a fejem. – Szeretem Sebastian-t.
– Nos, akkor ezt tisztáztuk – lépett oda kettőnk közé váratlanul egy ismerős alak. Egy pillanatra kihagyott a szívem, annyira megijedtem, és Celine-en is láttam, hogy meglepődött. Sebastian mellém húzódott, és átkarolta a derekamat. – Celine? – pislogott a barátnőmre Sebastian.
– Látod? – bökött felém Celine. – Ezért mondom, hogy a férfiaknak semmi köze ahhoz, amit a nők egymást közt beszélnek – Sebastian a szemét forgatta. – Később beszélünk – búcsúzott el tőlem, Sebastian-nak hanyagul odaintett egyet, és elsétált a buszmegálló irányába.
– Hát te? Azt hittem, nálunk találkozunk – fordultam Sebastian felé, aki válasz gyanánt inkább megcsókolt.
– Gondoltam, megleplek – mosolyodott el. Na, az sikerült. – Gyere, szeretnélek elvinni valahova.
– Ó, nem kéne ahhoz valami csinosabbat felvennem? – néztem végig magamon. A pulcsi-farmer kombó jó lehet sok helyre, de nem tudom, Sebastian mire készül.
– Nem, tökéletes vagy így – nyomott egy puszit a homlokomra, és elvezetett az Operaház mögötti parkolóhoz.
– Miért erre jövünk? A villamos a másik irányba...
– Milli, bemutatom neked Cserfest – lépett oda az egyik autóhoz Sebastian. Esküszöm, legalább öt percig csak álltam ott, és vártam, hogy előttem is kirajzolódjon egy ló, mert egy Cserfes nevű illetőt csakis paciként tudtam elképzelni. Esetleg kiskutyaként. De azt sem láttam a közelben.
– Bocs... – nyeltem egy nagyot. – Hogy kit? – Sebastian büszkén vigyorogva lóbálta meg előttem a slusszkulcsot, és könyökölt fel arra a fekete Volkswagenre, ami előtt álltunk.
– Ma vettem, abból a pénzből, amit a bécsi bankban kerestem.
– Hűha – csúszott ki a számon, meglehetősen szarkasztikus hangsúllyal. Egy köteg pénznek milliónyi jobb helyet el tudtam volna képzelni, de hát ki vagyok én, hogy megmondjam, hogy mire költse a saját keresetét?
– Nem tetszik? – lombozódott le egy pillanat alatt Sebastian.
– Dehogynem! – simítottam végig az autó tetején. – Csodaszép. Gratulálok! – Sebastian ajkai lassú mosolyra húzódtak.
– Pattanj be, indulunk a meglepetés helyszínére! – nyitotta ki előttem az anyósülés ajtaját.
– Ja, azt hittem, ez a meglepetés – ráncoltam a homlokomat.
– Van még valami, ami biztosan jobban fog tetszeni.
– Nem mondtam, hogy ez nem tetszik – szögeztem le, miközben beültem, és bekötöttem magam a biztonsági övvel. Sebastian is bepattant a volán mögé, és kitolatott a parkolóból. Mialatt én azon ámuldoztam, hogy milyen jól vezet, gyorsan azon a környéken jártunk, ahol lakunk. – Most hazahoztál? – kérdeztem tőle félszeg mosollyal. Sebastian csak egy gyors oldalpillantást engedett meg magának felém.
– Majdnem – kacsintott rám, majd behajtott egy eldugott, kisebb utcába. Egyre távolabb kerültünk a lakásunktól, de azért bőven tízperces gyalogúton belül voltunk. Sebastian lassított az egyik újépítésű tömblakás előtt, és leparkolt az egyetlen szabad helyre. Naná, hogy a ház bejáratánál.
– Sebastian...? – gyanakodva kászálódtam ki az autóból, miközben a barátom elővett egy kulcscsomót.
– Csukd be a szemed! – kérte vigyorogva, ahogy odaléptem mellé.
– Ne már, nem vagyok ötéves – horkantottam fel. Sebastian szigorúan pillantott rám, én meg nem tehettem mást. Csukott szemmel kapaszkodtam bele a karjába, és hagytam, hogy felvezessen a lépcsőfokokon. Beszálltunk a liftbe, amivel utaztunk néhány emeletet (nem tudom pontosan, mennyit), majd Sebastian a derekamat és a kezemet is fogva irányított előre. Egy ponton balra fordított, csörgött valamivel, kattant egy zár, és újszerű illat csapta meg az orromat.
– Kinyithatod – mondta elégedett hangon. Kinyitottam a szememet, és elém tárult egy szörnyen modern, szörnyen új, szörnyen nagy, szörnyen.... Egek, szörnyű volt. Egyszerűen borzasztó. Nem csak a bíborvörös padlószőnyeg miatt (ki rak az amerikai konyha-nappali kombóba padlószőnyeget? Ráadásul bíborvöröst?), hanem a ronda csipkefüggöny, a hányásszínű fal és a szétszórt dobozok az ablak mellett is rátettek a látványra egy lapáttal. – Utálod – motyogta Sebastian lesújtva. Mentenem kellett a menthetőt. Az mondjuk nem volt ebben a lakásban, de mindegy.
– Dehogy utálom! – ragadtam meg Sebastian kezét. – Nem utálom, dehogy. Mi ez egyáltalán? – fordultam körbe. Sebastian csüggedten válaszolt.
– Kibéreltem. Azt reméltem, ideköltözöl... – pillantott rám óvatosan. Ó, a francba. Az, hogy a múltkor Brandon és Josh elejtett egy félmondatot arról, hogy Sebastian az összeköltözést tervezi, mármint, anélkül, hogy nekem egy szót is szólt volna róla, nem jelentette azt, hogy én kérdőre is vontam. Szóval, ahelyett, hogy beszéltünk volna róla, ő kész tények elé állított. Kész tények és egy ronda lakás elé.
– Sebastian... – mielőtt folytathattam volna, odasétált a cuccaihoz, az ablak mellé, és letelepedett a földre. Követtem őt, leültem mellé, és felhúztam a térdeimet. – Nem tudom, jó ötlet-e összeköltöznünk. Alig voltunk úgy együtt, hogy ugyanabban a városban voltunk...
– Miről beszélt Celine az Operaház előtt? – szegezte nekem a kérdést hirtelen. Annyira meglepődtem, hogy percekig csak pislogtam. – A srácról volt szó, akinek bevertem az orrát? – ahogy Sebastian szemébe néztem, összeszorult a gyomrom, a torkom, minden létező szervem görcsbe rándult, és előjött az ismerős érzés: a legundorítóbb, legborzalmasabb ember vagyok a világon. Miért foglalkoztat Jessie még mindig? Miért nem fogom fel, hogy Sebastian mellett van a helyem? Miért kérdőjelezem ezt meg lépten-nyomon? És a legrosszabb, hogy mindeközben folyamatosan bántom őt, aki tervezi a közös jövőnket, aki szeret engem, és hazaköltözött Bécsből, hogy ne kelljen külön lennünk.
– Igen, róla volt szó – vallottam be. Tök értelmetlen lett volna hazudni neki. – Nem találkoztam vele azóta – mondtam gyorsan, a félreértések elkerülése végett.
– Azt mondtad, szeretsz engem – nézett a szemembe. Annyira elkeseredett és zavart volt a tekintete, ahogy én éreztem magam. – Ezt úgy értetted, hogy engem szeretsz, vagy úgy, hogy engem is? – újabb késdöfés a lelkemnek. Persze, csak magamnak köszönhetem.
– Számít ez? – kérdeztem, gombóccal a torkomban. Sebastian hitetlenül nevetett fel.
– Hogy a fenébe ne számítana, Milli? Nem foglak eltiltani tőle életed végéig, nem tehetek ilyet. De jó lenne tudnom, hogy szemben áll-e egyáltalán velem... – lesütöttem a szemem, nem tudtam tovább az arcát nézni. Elszégyelltem magam, mert nem tudtam őszintén válaszolni. Nem tudtam, mit érzek Jessie iránt, nem tudtam semmit.
– Most itt vagyok veled – nyúltam a keze után. Sebastian elhúzódott tőlem, nem meglepő módon. – Szerintem ez elég válasz arra, hogy kit választottam.
– Szerintem meg nem – közölte velem Sebastian ridegen. – Érzel iránta valamit? – kérdezte egyenesen. A könnyek, amik izgatottan sorakoztak fel, potyogni kezdtek. Sebastian feltápászkodott, így én is felálltam. Dühös és zaklatott volt, látszott rajta, hogy nagyon mérges rám, amire minden oka meg is volt. Szólásra nyitottam a számat, de ő csendre intett. – Tudod mit? Kapsz egy kis gondolkodási időt.
– Tessék? – ráncoltam a homlokomat szipogva.
– Szerintem... – nyelt egy nagyot. – szerintem szünetet kéne tartanunk – döbbenten igyekeztem feldolgozni a hallottakat.
– Pillanat, egy perce még össze akartál költözni velem, mi változott ennyi idő alatt?
– Az én érzéseimben semmi. És nálad? – vetett rám egy szemrehányó pillantást.
– Oké – töröltem le egy könnycseppet. – Szóval szünet... - ízlelgettem a szót. Az a szakítás előszobája, nem? Dehogynem. A francba. Szakítani akar velem. – Az nem egyenlő a szakítással? – kérdeztem szipogva. Sebastian ezúttal megfogta a kezemet.
– Csak ha te szeretnéd – mondta. – Nekem elég lesz néhány nap, hogy átgondoljam a dolgokat.
– De szeretsz még? – kérdeztem, a könnyfátylamon keresztül ránézve. Sebastian magához húzott, és a hátamat simogatva nyomott egy puszit a fejem tetejére.
– Ezen soha, semmi nem fog változtatni – és ezzel megadta a végső löketet a többi várakozó könnyeimnek.

– Jó, hogy jössz, kell a szakértelmed, szerinted a nagy ugrás mennyire sportszerű, ha közben az ő karaktere ott... – kezdte Josh, ahogy beléptem a lakásunkba. A nappaliban ült, a szőnyegen, egy kontrollerrel a kezében.
– Állj, Milli, mint szakértő? Ne nevettess már – szakította félbe gúnyos hangon Brandon, a kanapéról. Csak akkor néztek rám, amikor feltűnt nekik, hogy nem reagáltam semmit. Patakokban folytak a könnyeim, bucira sírtam a fejemet, és egy kicsit esett is az eső hazafelé, úgyhogy lényegében el is áztam. Brandon eldobta a kontrollert, és Josh is riadtan állt fel.
– Mi történt? – támadtak nekem egyszerre. Lerúgtam a cipőmet, odamentem hozzájuk, és letelepedtem a kanapéra, kettejük közé. Josh visszaült a szőnyegre, és idegesen kapkodta a fejét köztem és Brandon között.
– Szünetet tartunk – böktem ki, de amint kimondtam, újra elkezdtem sírni. Néma csend követte a szavaimat, amit hosszú percek után végül Josh tört meg.
– Van különösebb oka, vagy... – vetettem rá egy dühös pillantást, és összeszedtem magam annyira, hogy felvázoljam nekik a történteket.
– Kibérelt egy lakást, és azt akarta, hogy költözzek oda. Megmondtam neki, hogy ez nekem még nem megy. Jessie-vel jött, arról faggatott, hogy szeretem-e, meg hogy mit érzek iránta. Én meg csak ültem ott, és nem tudtam azt mondani neki, hogy nem szeretem Jessie-t, és... – a tenyeremet az arcomba temettem, a két fiú pedig egyszerre ölelte át a vállamat.
– Felhívom a lányokat, tartod a frontot? – suttogta Brandon. Josh bólinthatott, mert a következő pillanatban magához húzott, és folyamatosan a hátamat simogatta, miközben Brandon telefonálni kezdett.
– Tudom, hogy korai ilyesmit kérdezni – kezdte Josh halkan. – de azért nem tudtál neki válaszolni, mert sokkolt, vagy mert tényleg szereted Jessie-t? – óvatosan felpillantottam rá, de alig láttam a néhány centinyire lévő arcát a könnyeim miatt. Tudom, hogy ennek kellett volna lefoglalnia a gondolataimat, rájönni, hogy Sebastian lépése jogos és várható volt-e, de nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy mennyire nagyon fáj nekem, amit mondott. Hogy szünetet kellene tartanunk, és hogy akármi is történik, ő szeretni fog engem. Egyetlen dologban én is biztos voltam, és az sajnos az volt, hogy a szerelmére közel sem vagyok érdemes.