18.rész

1.7K 139 14
                                    

- Még soha nem voltam ilyen kiszolgáltatott- mormogom,  de kicsit azért élvezem a helyzetet. Jungkook hozza a cuccom, és felhívja nekem anyát, hogy jöjjön értem. Na jó, azt hiszem ez nem volt túl jó ötlet, tekintve, hogy két napja nem is találkoztunk annyira kerültem őt és az egész családot, de most muszáj értem jönnie.
Amíg nem ér ide, a suli előtti padon várunk rá. Kook óvatosan végig húzza ujját azon a valamin, ami a lábamon van, de még így is folyton figyeli az arcom a fájdalom jeleit kutatva rajtam.
- Így nem olyan elviselhetetlen- motyogom az orrom alatt, remélve, hogy meghallja.
- Egész héten simogassam a bokádat?- kérdezi kuncogva, mire elpirulok. Te jó ég, az isteni lenne! De nem mondom ki ezt ilyen nyilvánvalóan.
- Nem hiszem, hogy lenne hozzá kedved- harapok az ajkamba, és a tintával tarkított kezére pillantok. Kook annyira szépen rajzol, mégse érdekli a művészet.
Hát hogy lehet ez?
- Miért is ne? Egész kellemes időtöltés- vonja meg a vállát, és olyan imádnivalóan mosolyog rám, hogy úgy érzem menten elolvadok. Ha egy hétig ezt a nyuszifiút kellene néznem, ahogy a lábamat kényezteti érintéseivel, nem maradna belőlem más, csak egy tócsa.
Éles fék nyikorgás üti meg a fülem, majd már csak azt látom, ahogyan anya lohol felém.

- Nem szeretnéd megsimogatni a lábam?- kérdezem a semmiből Taemint, ezzel megzavarva a kedvenc sorozata közben.
- Öhm...nem- néz rám, mint valami dilisre. Talán tényleg megőrültem. Még mindig fáj a bokám, és kíváncsi vagyok, hogy ha Taemin kicsit megcirógatja akkor jobb lesz-e.
- Csak egy kicsit! Nem látod mennyire szenvedek? Mindjárt belepusztulok- dramatizálom túl a helyzetem, mire a barátom megforgatja a szemét, de kezét a bokámra helyezi. Nem érzem magam jobban tőle, nem úgy mint mikor Kook csinálta ugyanezt.
- Oké, elég lesz. Megmentettél.
- De jó- kurjant fel szarkasztikusan. Nem tudok hozzá hasonlóan a tévére koncentrálni, csak a fájdalomra és Jungkookra. Most nem miatta sérültem le, viszont miatta sajog a bokám folyamatosan. Ha itt lenne és simogatna, bármint a lábamat, akkor nem fájna annyira. Ő egy fájdalom csillapító. Olyan fájdalom csillapító, ami csak nálam fejti ki a hatását, köztük a mellékhatásokat is, mint például: szédülés, láz, és hallás problémák.
Csendesen előveszem a telefonom, és Jungkook számára megyek. Küldök neki egy sms-t, hátha válaszol rá. Elvileg már vége az edzésének, szóval látnia kellene, ha írok neki.

Hali!

Egyenlőre ennyi. Egy laza köszönés.
Hirtelen török ülésbe akarom húzni a lábaimat, de aztán a bokám figyelmeztet rá, hogy ez nem olyan jó ötlet. Fenébe!

Szia!
Jól van a bokád?

Fogjuk rá. Éltünk már meg szebb napokat is.

Szívesen mondanám, vagy sokkal inkább írnám, hogy ez lesz, ha nem melegítesz be rendesen, de ez nem annak a következménye. Viszont tényleg nem ártana máskor kicsit jobban átmozgatni magad.

Ki vagy te? Kim tanár úr?

Igen, és az én szemem olyan éles, akár a sasé.

Igazán? Akkor csak a nap miatt hunyorog folyton?

Természetesen.

Még esőben is?

Ne szemtelenkedjen!

Elmosolyodok, ahogyan biztos Jungkook is teszi. Ez a beszélgetés elment egy egészen más irányba.

Igenis, tanár bácsi

Na jó, ez talán túl félreérthető. Élőben sose mondanék neki ilyet. A törlésre nyomok, de mint ahogy az lenni szokott nálam; a küldés gomb villan fel.
- Basszameg!- káromkodom el magam, és a homlokomra csapok.
- Minnie, ennyire megvisel a válásuk?- kérdezi, azt gondolva, hogy a sorozatban történt esemény verte ki nálam a biztosítékot, de hátra fordulva hozzám, meg látja a telefonom villogó kijelzőjét. Jungkook visszaírt, de nem merem megnézni mit reagált az előbbire.
- Mit csinálsz?
Nem válaszolok, csak a telefonomra mutatok. Ügyesen feloldja, és olvasni kezdi az üzeneteinket, amiket nemrég váltottunk. Egyre szélesebb lesz a vigyora, az utolsó üzenetnél pedig olyan nagyot kacag, hogy megrezzenek. Vajon mit írhatott vissza Jungkook?
- Sorozatozás helyett szerepjátékozol Jungkookkal?- kérdezi vihogva, mire kikapom kezéből a telefont és megnézem mit írt.

Te nem változol, Chim.

- Nem?- kérdezem, mint mondom. Kook üzenetétől mindjárt elájulok, már megint az a becenév, és mi az hogy én nem változok? Még soha nem kacérkodtam vele...vagyis nem tudom mi számít annak.
- Oh, dehogy! Hova is gondolok?- csattan fel Taemin, épp olyan drámaian, mint a színészek a tévében.
- Nem ez csak...csak vicc. És...ez undorító, tudod te mi az a szerepjáték?
- Hát te biztos jártasabb vagy benne, mint én- vihogja, mire dühömben hozzávágom az egyik párnámat. Nevetve dől el az ágyon, legszívesebben lerúgnám onnan, de nem vagyok olyan erős, hogy egy lábammal a földre taszítsam.
Azt hiszem belekell törődnöm abba, hogy mostmár ilyenekkel fog zaklatni.

Jungkook szemszöge

A parkolónál várok a Park családra, legfőképp az én rokkant diákomra. Jimin egész biztosan nem fog a tegnap délutáni chatelésünkről beszélni, hisz az én üzenetemre már nem válaszolt. Pedig vicces lett volna, ha tovább játszunk.
Hamarosan egy ismerős szürke kocsi készül beállni, Chaeyoung pedig már ugrik is ki belőle. A mozgó kocsiból, csak azért, hogy engem üdvözölhessen.
- Jó ég, kislányom!- kiált fel az anyjuk, de Chae csak szalad felém. Majdhogynem leterít az ölelésével, annyira nagy volt a lendülete. Gyengén köré fonom a karjaim, majd két másodperc múlva elengedem.
- Segítek Jiminnek kiszállni- mondom és faképnél hagyom. Intek a szülőknek, és jelzem nekik, hogy nem kell segítség. Kinyitom a kocsi ajtót, így rögtön meglátom Jimint, aki meglepetten pislog rám.
- Gyere, segítek!- tartom felé a karom, amibe vonakodva belekapaszkodik, és úgy lép ki az autóból. Mivel fél lábon biceg, a derekát megfogva tartom, amíg le nem tudja tenni a másik lábát is. Fájdalmasan nyög egyet és megszorítja a karom.
- Minden oké, vagy akarod hogy ma is vigyelek?
- Ne...- emeli rám a tekintetét, majd megszeppen az arcom közelsége miatt. Hosszú másodpercekig csak bámul rám, én rá, ránk pedig az egész udvar. Még a legszigorúbb tanár óráján sincs ekkora nagy csend, amekkora most van.
- Minden oké- bólint Chim, majd becsukja a kocsi ajtaját. Ezzel mintha véget vetett volna a sulis csendkirálynak és ismét beszélgetések zaja tölti be az udvart.

- Nem tudom melyik a rosszabb. Az, hogy fáj a bokám, vagy az hogy mindenki engem bámul- mormogja Chim, miközben mellettem sántikál a folyosón.
- Tudod hol nem fognak bámulni?
Jimin kíváncsian néz rám, így hát karon ragadom és lassan, hogy ne erőltesse meg, magát a lépcsőhöz viszem.
- Azta! A lépcső! Miért is nem jutott ez eszembe?- teszi fel ezt a költői kérdést. Talán mert még sosem volt itt, hasonlóan a legtöbb diákhoz a szünetekben. Senki nem mer leülni hozzánk, de ez jól is van így.
- Ha leülök, nem fognak megkéselni?
Felnevetek és a vállára teszem a kezem.
- Téged nem.
Jimin mindenkinek barátságosan köszön, és mivel velem van, a többiek is ugyanolyan szívélyesen üdvözlik. Namjoon kérdően néz rám, de egyben büszkén is, hogy végre beindultak a dolgok.
- És...mit szoktatok itt csinálni? Megbeszélitek kinek vágjátok el a torkát?- érdeklődik Jimin. Hogy mi? Ilyen ijesztőek lennénk itt?
- Max a dogákat beszéljük meg- horkant fel Yoongi.
- Ja: kinél legyen a puska, ki az, aki súg, meg satöbbi- ecseteli Taehyung. - Ezek nagyon fontosak, mindent tökéletesen megkell tervezni. Általában én szoktam súgni.
- Azta!
- De van, aki még így is elrontja. Például ő- mutat rám hosszú űrlény ujjával.
Jimin vigyorogva néz rám, majd cukin koncogni kezd. Mivel rohadt aranyos most, így megbocsátom Taehyungnak, hogy ezt mondta. Hallom én mit mond, csak nem tudom hova tenni. Megmondja a választ, csak éppen azt nem melyik kérdéshez kell. Egy igazi jó súgónak erre is fel kell hívnia a figyelmed. A következő menetben tanácsolni fogom, hogy váltsuk le Taehyungot erről a pozícióról.

Köszi, hogy elolvastad! ❤️❤️❤️

TitokWhere stories live. Discover now