Titok

8.rész

Egy nagyot sóhajtva lépek ki a házból. Egy újabb fárasztó napnak nézek elébe, három dogával és két tesivel. Életkedvem az nincs, már abban a pillanatban elszállt mikor kinyitottam a szemeimet.
Kulcsra zárom az ajtót, majd unottan megfordulok és a rövidre nyírt füvet tanulmányozva sétálok el a kapuhoz, így teljesen váratlanul ér, mikor megpillantom Jungkookot.
- Szia!- köszön rám, mosolyogva, amitől elkezd eszeveszett tempóban dobogni a szívem. Egyszer majd a mosolya miatt fogok infarktust kapni, az tuti.
- Szia! Chaeyoung már elindult- mondom, mivel biztos hozzá jött. A mai nap ha jól tudom nulladik órája van szegénynek. Ezt Jungkooknak is kéne tudnia. Bár lehet neki is olyan szörnyű memóriája van, mint a húgomnak.
- Tudom. Nem miatta jöttem- vonja meg lazán a vállát, mire kikerekedett szemekkel ránézek. Ha nem miatta jött, akkor csakis miattam, mivel rajtam kívűl már senki sincs itthon.
- Oh! Akkor miért...?- kérdezem, mert bár tudom hogy miattam, de most túlságosan is zavarba vagyok hogy azt kérdezzem. Az olyan félreérthető. A romantikus filmekben a lány megkérdezi miért maradt a fiú és persze, hogy azt feleli:miattad. Aztán a lány könnyezve visszakérdez:miattam? Rengeteg ilyen csöpögős filmet nézek és ezek a klisék mélyen megmaradtak bennem.
- Gondoltam mehetnénk együtt- mondja, majd nyúlna is hogy a szexi hajába túrjon, de a sapkája megakadályozza benne. Vicces, ahogy megakad a keze, de igyekszem magamba folytatni a feltörő nevetésem. Még mindig nincs kedvem szemétnek lenni vele.
- Komolyan ezért sétáltál tizenöt percet?- vonom fel a szemöldökeim.
- Figyelj, focizom már lassan hat éve. Ez megse kottyan.
- Csak el ne szállj itt nekem- forgatom meg a szemeimet. Úgy látszik nem kell nagyon erőlködnöm, hogy seggfej legyek vele és ne essek ki a szerepemből. De ez azért tényleg elég felvágós volt.
- Oké, oké- nevet fel, majd fejével az iskola irányába biccent.- Akkor jössz?
Jó kérdés. Menjek vagy ne menjek? Ha megyek muszáj lesz beszélgetnünk, mert csendben csak még kínosabb lenne sétálgatni. Viszont minél többet beszélgetünk annál jobban nyílok meg felé. És ez nem túl jó rám nézve.
- Nincs más választásom- megyek bele a hülye fejemmel és elindulok vele együtt. Tényleg nincs más választásom, mivel ha a másik útvonalon mennék suliba, biztos hogy késnék fél órát és ez nekem nem hiányzik. Csak kibírom ezt a kis időt. Aztán elkerülöm ismét.
- Hogy telt az estéd?- kíváncsiskodik, mire már törni is kezdem a fejem valamilyen hazugságon. Azt mégsem mondhatom neki, hogy egész este rajta gondolkodtam és mivel teljesen szét is estem emiatt, még sírtam is. Szerencsére nem látszik meg ebből semmi.
Azt hiszem a legegyszerűbb hazugságot mondom:
- Aludtam képzeld. Este azt szoktam- felelem flegmán.
- Azta, nem hittem volna!
- Na jó, és te mit csináltál este?- kérdezek vissza mosolyogva. Azt tudom, hogy a húgommal is beszélt, mert hallottam ahogy vagy egy teljes óráig nevetgélt a szobájában. Gondolom nem magába.
- Semmi érdekeset. Miért festetted be a hajad?- tereli el a témát. Ügyes. Az igazság az, hogy a tegnap délután miatt, de nem fogom ezt az orrára kötni.
- Meguntam a barnát- felelem egyszerűen, hisz ez is igaz.
- Jól áll!- jegyzi meg, mire érzem, hogy ismét kész kiugrani a szívem a helyéről. Szóval tetszik neki a hajam?
- Köszönöm!- mosolygok rá, így szembe találom magam a gyönyörű csokoládé barna íriszeivel, amik az arcomat fürkészik. Ismét szemezni kezdek vele, csakúgy mint pár nappal ezelőtt a büntető szobában. Annyira elvesztem lélektükreiben, hogy teljesen váratlanul ér, mikor megérzem ujjait a kézfejemre simítani.
Még levegőt is elfelejtek venni, az agyam pedig megszűnik működni. Most a szívem irányít, és azt mondja, hogy kulcsoljam össze a jóval kisebb ujjaimat Kookéval.
Engedelmeskedek neki és megfogom a kezét. Felforrósodott arccal nézek fel a mellettem lévőre, akinek fülig ér a szája. Rosszul csináltam volna valamit és azért mosolyog? Lehet hülyének tart, mert megfogtam a kezét, pedig nem is azt akarta. Ahelyett, hogy tovább idegeskednék a magamban gyártott elméletek miatt, inkább rákérdezek miért vigyorog ennyire:
- Mi az?- cincogom vékony hangomon, mintha csak egy macska lennék.
- Semmi- rázza meg a fejét, továbbra is bazsalyogva. Bosszant, hogy még mindig nem tudom min szórakozik el ilyen jól.
- Ez nem válasz! Meg kell mondanod!
Szerencsére ismét visszatért a magabiztos énem, így nem is érzem magam olyan kínosan, mint az előbb.
- Azt hittem utálsz.
Igen utálom. Még mindig, de közben jobban szeretem, mint bárki mást ezen a bolygón. Pont ezért is gyűlölöm annyira. Én szeretem, de ő a húgommal van, nem velem. Nem is értem miért csinálja ezt velem.
- Azt akarod, hogy lökjelek el?
Azonnal megrázza a fejét és megszorítja a kezem. Akár még csodás is lehetne ez a pillanat, ha a barátom nem szakítaná félbe.
- Jimin! Nagyon menő lett a hajad!- mondja Hobi, miközben megkapom tőle a szokásos reggeli ölelésem. Máskor örülni szoktam neki, de most ennek köszönhetően Jungkook elengedte a kezem.
- Köszi!- nyögöm ki egy kamu mosolyt erőltetve az arcomra.
- Nincs mit!
- Egyébként a suli arra van. Miért erre jössz?
- Mert veled akartam menni. Nem gondoltam volna, hogy Jungkook is itt lesz- magyarázza összezavarodva a számon kérő hangsúlyom miatt.
Lehet mérgesnek is tűnök, de csak azért, mert az is vagyok. Szeretem Hobit, de komolyan most akar elém jönni? Ezalatt a három év alatt még egyszer se mentünk együtt suliba.
- Mindegy. Mehetünk hármasban is- vonja meg Kook a vállát, hogy lazaságot mutasson, de én látom rajta, hogy őt is zavarja Hoseok jelenléte.
Végül mind a hárman elindulunk, miközben Hobi folyamatosan beszél a tegnapi "tartalmas" délutánjáról. Ez engem most nagyon nem érdekel. Az agyam csak Jungkookon pörög, pontosabban azon, hogy most milyen messze van tőlem, amikor az előbb csak pár centi választott el tőle.
Kell nekem a közelsége és nem fogom eltűrni, hogy Hobi elválasszon tőle. Szó szerint, hiszen most ő sétál középen, míg mi Jungkookkal a járda szélén.
- Basszus!- csapok a homlokomra, mintha tényleg eszembe jutott volna valami életbe vágó. Mind a ketten rám kapják a fejüket és kíváncsian vizslatnak.
- Jungkook, nekünk rohannunk kell!- mondom és a kezét megfogva ráncigálom el Hobi mellől, mire zavart pillantásokat kapok tőle válaszul.
- Mi? Hova rohantok?
- Hát...tudod a büntetés! Be kell érnünk rágót kapirgálni! De majd később beszélünk!- hadarom el, majd Jungkookkal kézen fogva az iskola irányába kezdek el szaladni.
- Hé, Jimin! Hova rohansz ennyire?- kérdezi Jungkook, ha jól hallom enyhén lihegve. Nahát, ki is fáradt volna? A nagy sportember.
- A sulihoz- felelem, de le is lassítok, mert szerintem sikerült elég messze kerülni Hobitól.
- És miért nem volt jó sétálni?
- Hoseok túl lassú volt- vonom meg a vállam, de valamiért még a tettetett lazaságom ellenére se látszik, hogy elhinné. Komolyan gondolatolvasó lenne?
- Igazad van. A mi tempónk sokkal jobb- bólint. Szerintem ő nem tudja mennyi mindent le lehet olvasni az arcáról. Tudom, hogy nem veszi be a hazugságomat, pedig elég meggyőzően kamuzok.
Felém nyújtja hatalmas tenyerét, ami olyan puha és meleg. Vétek lenne nem belecsúsztatni a saját mancsom.
Ugyanolyan lassan lépdelünk az iskolának csúfolt börtön felé, de ami a furcsa, hogy Jungkook nem szól egy árva szót se.

Köszi, hogy elolvastad! ❤️❤️❤️