Dazai Osamu OneShots 🇭🇺 [Befejezett]

"... Mert ott lehettem vele"

Csak úgy mondom, hogy Nefi, az én édes cicum itt volt mellettem végig amíg megírtam ezt a részt :3

A tegnap estémet Osamu lakásában töltöttem végre, ami miatt ő is és én is boldogak voltunk. Mivel az utóbbi időben nem igen volt egymásra időnk, próbáltuk tegnap, illetve ma bepótolni ezeket, mert Osamunak pont hétvégére esetek a szabadnapjai.

Mikor reggel felébredtem Osamu már nem volt mellettem, ami miatt hirtelen ültem fel, és néztem körbe, ezzel azt elérve, hogy megszédültem, így nagyokat nyelve, lehunyt szemmel próbáltam nyugtatni magamat. Pár perc múlva zajt hallottam kintről, ez pedig szinte meg is magyarázta, hogy hova tűnt a barátom kora reggel mellőlem. Az álmosságot kidörzsölve a szememből keltem ki az ágyból, aztán az az mellett heverő ingért lehajoltam, majd felvettem magamra.

Az inget gombolgatva, illetve annak az ujjával kínlódva léptem ki a hálóból, miközben a konyha felé sétáltam. Beigazolódott a gyanúm amit pár perccel ezelőtt a szobában is sejtettem, hogy Osamu a konyhában ügyködik. Akaratlanul is mosoly rajzolódott fel az arcomra, és a megszokott pillangóim életre keltek a hasamban. Hang nélkül lopakodtam a háta mögé, majd hirtelen magamhoz öleltem Őt. Éreztem, hogy a hirtelen érintésre összerezzent, sőt már-már meg is ugrott, de aztán rendezte magát, és megszólalt.

-Megijesztettél [Becenév].-

-Vettem észre.-nevettem el magamat, aztán puszit adtam a most póló fedte hátára. Végül elengedtem, és mellé álltam, viszont a mosolyomat nem tudtam elrejteni. -Mi jót csinálsz?-néztem fel a barna szemeibe, melyek most engem fürkésztek.

-[Kedvenc reggelinek való kajád]-t.-mondta, nekem pedig még nagyobb mosoly húzódott az arcomon.

-Az a kedvencem.-

-Igen, tudom.-nevette el magát halkan, aztán az éppen fővő ételre szentelte a figyelmét.

-Csináljak kávét?-kérdeztem, miközben ellöktem magamat a pulttól. 

-Igen, az jó lenne.-bólintott egyet, le nem véve most már egy pillanatra sem a szemét az előbb említett dologról. Jó kedvvel léptem a szekrényhez, majd onnan elővettem két bögrét, a kávét és cukrot, azután a kávéfőzőhöz mentem. 

Még a kapcsolatunk elején megtudtam, hogy eléggé távol áll tőle a sütés és a főzés, ezért általában én tevékenykedtem a konyhában. Ezt persze nem bántam, mert mindig is szerettem különböző kajákat csinálni, és ezt Ő is tudta. Viszont egy pillanatra sem hagyott magamra ekkor, mivel folyamatosan ott volt és próbált nekem segíteni, vagy csak nézte, hogy mit csinálok. Ennek az eredménye az lett, hogyha Osamu belép a konyhába, és ilyenekre szánja el magát, mint például most is, nem néz ki semmi úgy, mintha bomba robbant volna.

-Jól vagy?-szólalt meg mellettem, ezzel kiszakítva engem a gondolat menetemből. Felé fordítottam a fejemet, majd felnéztem rá.

-Igen, persze miért?-

-Csak mert...már percek óta meredten nézed a kávéfőzőt, és hirtelen nem tudtam, hogy mi a baj.-

-Nincs semmi.-nevettem el magamat, és szembe fordultam vele teljesen.-Csupán, csak boldog vagyok.-öleltem át hirtelen. Osamu kis fáziskésés múlva viszonozta az ölelésemet, az állát pedig a fejemen támasztotta meg.

-Tényleg?-

-Igen.-szóltam halkabban, miközben beszívtam kellemes illatát.-Hiszen végre kettesben tudunk lenni, annyi dolog után.-Osamu egy ideig nem mondott semmit, csak szorosan tartott a karjaiban, de aztán sóhajtott egyet, és puszit adott a hajamba.

-Nagyon szeretlek, ugye tudod?-kérdezte halkan, amire a szívem hevesen kezdett el verni, és egy vigyor ült ki az arcomra. Nem igazán kötődött az előbbi csevegésünkhöz, de ez abban a pillanatban nem érdekelt. Csak is az, hogy boldog voltam. Boldog voltam mert ott volt velem. Mert ott lehettem vele.

-Igen, tudom.-emeltem fel a fejemet, majd a szemébe néztem.-Én is szeretlek téged, Osamu.-