Dazai Osamu OneShots 🇭🇺 [Befejezett]

1.Egy csoda folytán

Infók!

 Nem végeztem kutató munkát, és az őszintét megvallva fogalmam sincs, hogy, hogy zajlik az a bizonyos sürgős eset egy kórházban, ezért ne haragudjatok

A másik...ennek is lesz egy második rész, vagyis én úgy terveztem :D

Na és akkor vágjunk bele XD

B/N=barátod neve

Mesélő szemszög:

Szokatlan jó hangulat, uralkodik a Yokohama-i kórházban, a dolgozóknak jó kedvük van, nincsenek súlyosabb esetek, és úgy tűnik minden a legnagyobb rendben. De aztán...ezen a békés délutánon megszólal a sürgősségi osztályon a telefon. Az egyik mentős csapattól érkezik a hívás miszerint egy sebesültet szállítanak be, és, hogy készítsenek elő egy műtőt. Az osztályon dolgozó orvosok közül kettő hirtelen feláll és sietősen teszik a dolgukat, pár nővérrel együtt.

A mentő nem sokkal a bejelentés után megérkezik. Az orvosok amilyen gyorsan tudják kinyitják a ajtót, majd kitolják az ággyal együtt a sérültet. Azonban, az egyik orvos ahogy meglátja a előbb említett arcát ledermed egy pillanatra, majd szitkozódva még gyorsabb tempóban próbál haladni. Nagyon is jól tudta ki a sebesült...és azt is,hogy borzasztóan kifog akadni ha megtudja..

A te szemszöged:

Úgy mint a többiek, kíváncsian vártam a sebesültet, viszont hiába álltam ott a barátnőmmel együtt, [B/N] és egy másik orvos szinte elszáguldanak mellettünk, így esélyem sincs megnézni ki a sebesült...bár visszagondolva talán jobb is lett volna ha nem tudom meg...

Az egyik automatához lépem, és A "kávé" gombot megnyomva kissé álmosan vártam, hogy kész legyen a forró ital. Két levezetett műtéten vagy túl, és ez miatt egy kissé lefáradtam...és talán még finoman is fogalmazok. Sóhajtva vettem ki a fehér poharat, majd megfordultam, azzal a szándékkal, hogy leülök valahova és megiszom, azonban ezt a tervemet az egyik főorvos "akadályozta", és az egyik hordágy ami mellettünk ment el.

-[Név].-szólt egy halk sóhajtás kíséretében, azonban nem tudtam rá figyelni. Csak véletlen volt az, hogy ránéztem az ágyon fekvőre, aki nem volt annyira takarásban, így pont ráláttam...Ő feküdt ott..A kávés pohár kiesett a kezemből, és gondolkodás nélkül rohantam volna utánuk, ha az előttem lévő nem fog meg és húz vissza.

-Engedj el.-emeltem fel a hangomat, miközben vergődtem a karjában, csak, hogy elengedjen, ám a fogása szoros volt.-Nem hallod? Engedj el, látni akarom!-próbáltam erős maradni és tovább ellenkezni, azonban az erőm nem tartott ki sokáig, és végül elengedve magamat, lassan letérdeltem a földre, a könnyeim pedig folyni kezdtek.

-Nem lehet [Név].-guggolt le mellém.-Te is tudod, hogy nem engedhetem.-

-Ki műti?-hagytam figyelmen kívül teljesen, miközben letöröltem erősen az egyik könnycseppemet.-

-[Barátod teljes neve]-szólt halkan, mire összeszorítottam a szememet és újra felzokogtam. Csak mentse meg...

_________________________________________

Két hét telt el azóta, hogy Dazait megműtötték, és az szerencsére sikeresen zárult. Azonban...élet és halál között lebegett, és ez azóta sem változott, egyedül a gépek csipogása mutatja azt, hogy még él. Azon a napon, miközben a műtét folyt, a főnököm jött elém, és hazaküldött, miszerint szedjem össze magamat. Mondanom sem kell, hogy nem ment, felelőtlen döntést hoztam, és szabadságot vettem ki, hogy vele lehessek, hogy mellette ülhessek addig míg fel nem ébred.

Minden egyes napomat ott töltöttem vele, fogtam a kezét és beszéltem hozzá. A mai nap is ilyen volt..Éppen halkan beszéltem hozzá, mikor nyílt az ajtó, majd nem sokkal később egy kéz fogta meg a vállamat, mire felnéztem és elképedve szólaltam meg.

-Chuuya?-

-[Név]...-sóhajtott gondterhelten miközben rám emelte a szemét.-Hogy van?-nézett most a gépekkel körül vett barnára.

-Semmi változás.-ráztam meg a fejemet lassan.-Chuuya, én úgy félek.-vallottam be elcsukló a mellettem álló vörösnek, a könnyeimnek pedig újra utat engedtem.-...úgy félek,hogy..-

-Gyere ide.-szólt halkan és kitárta a kezét, mire lassan felálltam és Chuuya karjai közé bújtam, miközben szüntelenül sírtam, Chuuya pedig, magához szorított és a hátamat kezdte el simogatni nyugtatásképpen.

-Gyere iszunk valamit.-engedett el, mikor már fogjuk rá megnyugodtam, a mondatára megráztam a fejemet.

-Nem akarom itt hagyni.-fordultam újra az ágy felé.

-[Név] ne szórakozz már.-fogta meg a csuklómat.-Két hete el nem mozdulsz mellőle, legalább egy kicsit mozdulj ki, legalább az automatáig.-

-De mi van, ha...-

-Addig valaki cserél veled helyet.- kezdett el húzni ellenkezést nem tűrően maga után.-Atsushi..-szólt Chuuya, mikor kiértünk és az egyik fiúhoz fordult, bemennél Dazaihoz, még,vissza nem érünk?- minden tekintet ránk szegeződött-pontosabban rám-, miközben a fehér hajú fiú egy kis fáziskésé után bólintott, majd felpattant és gyorsabb iramban bement a kórterembe. Én csak a cipőmet néztem és vártam, hogy végre elinduljunk. Csak egy pillanatra láttam az ott lévőket, mégis leszűrtem, hogy senkit nem ismerek, és valószínűleg ők sem engem. Chuuya mintha megérezte volna, hogy nem igazán éreztem jól magamat, elindult velem az automaták felé.

-Tessék.-nyomta a kezembe a gőzölgő poharat, majd leült mellém, ezután pedig beállt közénk a csend. Én nem szólaltam meg, Chuuya viszont türelmesen várt. Várta, hogy megszólaljak.

-Az én hibám.-szólaltam végül meg halkan, mire felém kapta a tekintetét és kíváncsian várta, hogy folytassam.-Ha akkor aznap reggel nem veszek vele össze..-

-Ez hülyeség.- szakított félbe.-Miért lenne a te hibád?-

-Most mondtam..-néztem fel a szemébe.-Veszekedtünk..és én kezdtem, holott tudtam, hogy aznap dolgozni megy, és azt is, hogy nem könnyű ügyük van én még is...-csuklott el a hangom, de erőt vettem magamon és egy nagy levegő után folytattam.-...jöttem a hisztimmel, akkor is, ha láttam rajta, hogy fáradt és...-

-Ne hibáztasd már magadat.-lökte meg a vállamat barátian.-Lehet, hogy veszekedtetek, de nem hiszem, hogy ezért sebesült volna meg..-ráta a fejét.-Te is tudod, hogy különválasztja a magánéletét a munkától.-

-Tudom de..-szóltam volna, azonban a nem sokkal ezelőtt látott fiú rohant hozzánk és csak annyit ejtett ki a száján egy boldog mosoly kíséretében, hogy "Dazai-san felébredt". Ezután, szinte minden megszűnt számomra, csak az előbb említett mondat játszódott le a fejemben...Osamu felébredt....életben van. A kezemben lévő poharat, most letettem a mellettem lévő székre, és ott hagyva a két fiút lélekszakadva futottam vissza a kórterméhez, ahonnan [B/N] lépett és rám mosolygott, majd szó nélkül félreállt, ezzel utat engedve nekem.

-Osamu.-ejtettem ki halkan a nevét, mire az említett felém fordította a fejét és egy meleg mosollyal ajándékozott meg.

-[Név]..-