Nárcisz (Min Yoongi ff.)

11.rész (múlt)

Jack szemszöge:

------------------------------------------------

-Hol... vagyok?- kérdezte miközben a fejét fogta.

-A....öhmm... Szellemvilágban..?- néztem rá meglepetten.

-Nagyon vicces.- forgatta meg a szemeit mosolyogva. -Na de komolyan! Hol a francba vagyunk? Melyik épület tetején?-felállt és szétnézett a kórház tetejéről.

-Azt hiszed, hogy hülyéskedem?-utána mentem és felálltam a korlátra. Ijedten kapta felém tekintetét, és megfogta a karom.

-Mit csinálsz, gyere le!- Teljesen más volt, mint most.

-Nem lesz bajom.- mosolyogtam rá, és leugrottam. Még hallottam, ahogy utánam kiált, aztán leérkeztem a talajra. Attól elrugaszkodva repültem vissza. A korlát magasságát túlrepülve huppantam vissza a tetőre, ahol törökülésben mellé telepedtem.

-Mi a baj?- kérdeztem a földön összekuporodott lánytól. Hangomra megugrott és riadtan emelte rám könnyel telt szemeit.

-Te élsz... Te élsz?!- teljesen összezavarodott. Mosolyogtam rajta egy jót. Boldog voltam. Már egy ideje itt vagyok, teljesen egyedül. Szinte felemésztett a magány, így most nem tudtam nem mosolyogni. Bár azt hiszem, én is más voltam.

-Mint már mondtam, a Szellemvilágban vagyunk. Nem tudok meghalni, ahogy most már te sem. Te magad is megbizonyosodhatsz róla.- válszként csak sűrűn rázta a fejét, mire vállat vonva hagytam annyiban a dolgot. Helyette inkább mindenféle kérdésekkel kezdtem bombázni. Meg akartam ismerni.

-Hogy hívnak?- a legalapvetőbb kérdés, amit előbb is feltehettem volna, de valamilyen okból kifolyólag nem tettem. Közel akartam hozzá kerülni.

-Hyori. Téged hogy szólíthatlak?- kérdezte illedelmesen, de közben mégis a földet pásztázta. Mindig is az volt velem, habár ennek fordítva kellett volna megtörténnie. Igen, illedelmes. Egészen addig a napig.

-Jack. A nevem Jack. Mint az látható is a kinézetemen, a felmenőim nem ázsiaiak. A szüleim amerikaiak.- és innentől kezdve nem volt megállás. Vagy egy órán keresztül beszéltem folyamatosan mindenféle random dologról ami csak eszembe jutott. Nagyon boldog voltam. Múlt idő? Most is az vagyok! Hogy ne lennék az, amikor itt majdnem, hogy bármit meg tudok tenni. Embereket ölni, bántani, ijeszteni, repülni, szinte akármit! Vajon valóban boldog vagyok? Lehet ezt boldogságnak nevezni?

Szegény a végére kissé megszeppenten ült velem szemben, és tágra nyitott szemekkel bámult az enyéimbe.

-És tudsz repülni?- kérdezte szinte tátott szájjal. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek a szülei esti mesét olvasnak tündérekről, sárkányokról, hercegekről és hercegnőkről. Mint egy fantasy világban. És tulajdonképpen, az is.

-Te is tudsz, csak meg kell tanulnod irányítani.

-Ez hihetetlen.

-Kérdezhetek valamit?- mondtam kissé komolyabb hangnemre váltva.

-Persze.

-Te... Egyáltalán nem bánod, hogy meghaltál?- kérdésem hallatán megszakította az eddig kialakított szemkontaktust, és üveges tekintettel pásztázta a tájat. -Ha nem akarsz, akkor nem kell válaszolni.

-Nem, nem szeretnék válaszolni, ez túl személyes, ne haragudj.

-Ugyan már, semmi baj. Nem fogok semmit rád erőltetni.

-Mióta vagy itt?

-Nem számolom. Talán tíz vagy tizenöt éve.- vontam vállat, ugyanis egy ideje tényleg nem számoltam. Meguntam a várakozást.

-Teljesen egyedül?

-Nagyjából. Van egy apóka akiről senki nem tudja hogy mennyi ideje van itt. De vele nem igen lehet elbeszélgetni. Unalmas egy alak. Magának való.

-Te is az vagy?- fordította felém fejét, játékos csillogással a szemében.

-Én? Dehogy. Minden vagyok csak az nem.- válaszoltam mosolyogva és felálltam.

-Hova mész? Itt hagysz?

-Dehogy hagylak. Menjünk valami barátságosabb helyre. Azt hiszem, hogy már én magam is rájöttem a válaszra. De akkor miért nem változtatok ezen?

Az után a nap után mindent együtt csináltunk. Megtanítottam repülni, tovább adtam neki mind azt, amire rájöttem ezzel a zord hellyel kapcsolatban, ami vele együtt már nem is volt olyan zord. Bejártuk egész Koreát. Az összes addigi évemet beleszámítva sem voltam még olyan boldog, mint abban az időszakban. Úgy éreztem teljes az életem. Sokat meséltünk egymásnak az életünkről, egy dolgot azonban soha nem említettem meg neki. De azt hiszem, ő is elhallgatott dolgokat előlem, így úgy gondoltam rendben vagyunk. Ahogy telt-múlt az idő, úgy ismertük meg egymást egyre jobban és jobban. Mindig volt beszédtémánk, soha nem volt kínos csend. Sokat nevettünk együtt az emberek esetlenségén, és egyszer-egyszer mi is felhoztunk egy-két kínos esetet, ami velünk történt. Hyori mosolygós volt, szinte soha nem volt rossz kedve. Amikor vele voltam csak úgy repült az idő. Észre sem vettem hogy mennyire elkezdtem kötődni hozzá.

-Jack. Soha nem mondtad a vezetékneved. - tette fel kérdését halkan miközben a tűzijátékokat néztük. Akkor volt egy éve, hogy átkerült ide.

-Mert nem emlékszem rá.- mondtam miközben felé fordultam.

-Elfelejtetted?- kérdezte ledöbbenten, mire bólintottam.

-Talán ezért is érzem magam egy senkinek. -hunytam le egy pillanatra a szemem- Mármint úgy ahogy mondom. Nem érzem, hogy tartoznék valahova, valakihez. Amikor meghaltam megfogadtam, hogy új életet kezdek, és magam mögött hagyom a földi életem. Nos, ez félig-meddig sikerült is. -nevettem fel kínomban.

-Jack.- tette óvatosan vállamra jobb kezét, majd valamit súgott a fülembe. Soha nem felejtem el, amit akkor mondott. Szemei ártatlanul csillantak meg a tűzijáték fényében, s ahogy mosolyogva felnézett rám, rögtön tudtam ki ő.

-Nem tudod mennyit jelent ez nekem. Köszönöm.

Aznap este megfogadtuk, hogy nem beszélünk többet a földi életünkről mélyebben.

Talán mert nem tudok. Talán mert nélküle nem megy. Mert nélküle csak egy senki vagyok.

Sziasztok! Itt is volna a kövi rész, remélem tetszett. Amint tudom, hozom a kövit.
Fun fact: ha a vastag, dőltbetűs részeket összeolvassátok, akkor Jack jelenlegi gondolatmenetét fogjátok megkapni.