Nárcisz (Min Yoongi ff.)

12.rész 2.nap

Yoongi szemszöge:

Morogva ültem fel, ahogy a reggeli napfény hatására felébredtem. Hyori éppen a korlátról nézte a napfelkeltét. Ismételten a kórház tetején voltunk, úgy tűnik, hogy ez lesz a törzshelyünk.

-Jó reggelt!

-Nem úgy volt, hogy a szellemvilágban nincs szükségünk alvásra?-kérdeztem miközben egy hatalmasat ásítva vakartam meg a tarkómat.

-És mondtam olyat, hogy nem tudunk? Attól még hogy nincs rá szükségünk, attól még tudunk aludni. Én például rendszeresen alszom, mert szeretek. Rendszeresen 4 naponta. És légyszi legközelebb tedd a kezed a szád elé, mert leláttam a gyomrodig.- fintorodott el egy pillanatra, ahogy beszélt.

-Azt hittem, hogy szereted a bioszt.- vigyorodtam el és melléültem.

-Nem, világéletemben utáltam. Nem értettem soha, ahogy azt sem, hogy te miért fizikára mentél.- most rajtam volt a sor hogy elfintorodjak.- Nem is szereted. Minek mentél arra?

-Apa miatt. Bár támogat, de nem lát jövőt a zenében. Csak ő maradt nekem, és én neki. Ezért szerettem volna, ha büszke rám.

-És emiatt feladod az álmodat? Mutasd meg neki, hogy igenis van jövő a zenében!- annyira mondta a magáét hogy szerintem egy apró dologról megfeledkezett.- Mutasd meg neki a tehetséged! A dalokat, amiket eddig írtál, de nem mutattad meg senkinek.- miért nem lepődök meg azon, hogy tud a dalaimról?

-Hyori ezek mind szép és jó tervek, de mond csak, ezeket hogyan fogom megvalósítani ha hét nap múlva meghalok?- kérdeztem finoman, nehogy a lelkébe tiporjak.

-Na látod, erre nem gondoltam.- nevetett fel erőltetetten.- Mit csinálok majd nélküled? –sóhajtott fel kétségbeesetten. Valamilyen szinten megértem, de még mindig nem tudom felfogni, hogy miért vagyok számára ennyire fontos.

-De lehet hogy ide kerülök. Ha pedig nem, akkor is találkozni fogunk valamikor, ezt ne feledd!

-Mikor lettél lelkizős?- kérdezte szomorúan mosolyogva.

-Mikor lettél lehangolt?

-Hagyjuk ezt a témát. –nézett oldalra és éreztem, hogy valami olyan témát hoztam fel, ami rendesen megnyúzta valamikor a múltban.- Csak annyit mondok, hogy akkor, amikor csalódtam a számomra legfontosabb emberben.- a számára legfontosabb emberben?

-Ki számodra a legfontosabb ember?- csúszott ki a fejemben megfogalmazódott kérdés, gondolkodás nélkül.

-Nem hinném, hogy rád tartozik. Mit kívánsz tenni utolsó napjaidban?- kérdezte filmbeillő megfogalmazással

-Azt amit te egyszer már megtettél.- kijelentésemre  kicsit oldalra billentette a fejét és kíváncsi tekintettel várta hogy folytassam.- Bejárni a környező országokat. Vagy nem is csak a környezőket. Menjünk el Európába is.

-Komolyan ezt akarod? Elmenni innen? Apukáddal mi lesz? Ő nem is számít, nem is érdekel? –bombázott kérdéseivel, melyek hatására elgondolkodtam. Igenis számít az édesapám, egész életemben mellettem volt, de mindig is be akartam járni a világot. Igen, ha valaki rám nézne, valószínűleg azt mondaná, hogy otthonülős típus vagyok. De ez nem igaz. Idol akarok, vagyis akartam lenni, pontosan emiatt is. És ha nem lesz rá lehetőségem, akkor szeretnék világot látni ebben a pár napban.

-Igen, azt akarom. Hét napom van nem igaz? A hetedik nap reggelére visszajövünk.- közvetítettem felé terveimet.

-Rendben, a te döntésed.- fújta ki hangosan a levegőt, majd leugrott a koráltról.

-Ugye nem várod, hogy én is leugorjak?!- kiáltottam le a már felfelé néző Hyorinak, aki csak megrántotta a vállát és elindult egy tök random irányba.- Istenem, csak most óvj meg engem.- hunytam le a szemem frusztráltan, majd leugrottam.

-Min Yoongi! Te miért nem szóltál nekem, hogy matricaként ennyire jól funkcionálsz? –intézte hozzám szavait a karba tett kézzel álló, engem figyelő lány, miután felkenődtem a betonra.

-Akkora paraszt vagy, de komolyan. Tudod, hogy még nem tudom rendesen irányítani ezt a repülősdi szart.- poroltam le magam idegesen, bár semmi bajom nem volt.

-Nem lett bajod, szóval mi a probléma?- annyira nem értem. Néha kedves, néha pedig egy tapló. Kire is emlékeztet?

-Segíthettél volna.- motyogtam sértődötten az orrom alatt.

-Oké, oké. Felfogtam. Én vagyok a rosszfiú.- forgatta meg szemeit.

-Hogy mi van?- kérdeztem értetlenkedve.- Inkább ne válaszolj! Várjunk. Egyáltalán miért kellett leugrani, ha úgyis repülünk?- vontam fel jobb szemöldököm.

-Hát tudod…- mosolyodott el és elrepült.- fáradtan masszíroztam meg az orrnyergem.

-Most akkor ki is az idősebb? Hé! Hyori! Várj! Menj a pics-

-Ki ne mond! –szólalt meg mögülem az előbb említett, ezzel egy enyhe szívrohamot hozva rám.- Nem hagytalak volna itt. És én vagyok az idősebb.- húzta ki magát büszkén.

-Kur-, vagyis nagyon, nagyon, nagyon fárasztó vagy.- mondtam lassan miközben kifújtam az ijedtségtől hirtelen tüdőmben bennragadt levegőt.

És elindultunk. Lassan de biztosan haladtunk először Japán felé.  A Japán(Keleti)-tenger felett haladva Hyori legalább 100x, ha nem többször, megjegyezte, hogy utálja ezt a részt. Bár azt egyszer sem említette, hogy miért. Szerintem szép volt. Bár biztos, hogy kettéfagytam volna, ha éreztem volna a hideget, ugyanis csak egy kék farmer és egy fehér pulcsi volt rajtam, de ez hál’ istenek nem volt probléma. Mindennel együtt nagyjából 45 perc alatt kényelmesen megérkeztünk Hiroshimába.