Nárcisz (Min Yoongi ff.)

20.rész jelen 3.nap

-Miért tetted Hyori? Mi ösztönözhetett arra, hogy elhagyd? Mi hagyott benned ekkora nyomot?- kérdései szinte visszarángattak arra az egy bizonyos napra, amit szeretnék kitörölni az emlékezetemből. Újra magam előtt láttam, ahogy ott áll, és kérlel. Szinte könyörgött.

 Mi késztetett erre Jack?

---------------------------------------------------------

Aznap én és Jack csúnyán összevesztünk. Megint valami butaságot akart csinálni, amivel nem egy ártatlan embernek okoztunk volna álmatlan éjszakákat, ezért nem mentem bele. Természetesen kiborult, úgyhogy elvonult valahova duzzogni. Mérgesen fújtatva indultam, hogy megkeressem, hiszen természetesen nekem kell a békülés érdekében kezdeményezni, mert ő képtelen lenne rá. Akárhol kerestem, nem találtam. Nevét kiabálva haladtam végig, a már sötét utcákon, remélve hogy belébotlok. Még soha nem kerestem 2 óránál tovább, de most lassan már 5 órája úton voltam.

-Jack, beszéljük meg! Kérlek, gyere elő! Ez a rohadt veszekedés nem ér annyit, hogy így itt hagyj! Kérlek! –ordítottam lassacskán könnyes szemekkel, ide-oda kóvályogva. Már ott tartottam, hogy feladom, amikor tompán ugyan, de ordítozást hallottam. Elindultam a kiáltás irányába, de megtorpantam, amikor egy ismerős hangot véltem felfedezni. A lábam földbe gyökerezett, ahogy elképzeltem, hogy mi köze lehet a két hangnak egymáshoz.

Nem. Jack nem tenne olyat.

Villámsebességgel közelítettem a hangok vélhető forrásához, de amikor bepillantottam egy igen csak réginek tűnő ház ablakán, hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Rég nem tapasztaltam ilyet, és nem is szabadott volna elviekben, de akkor, ott forogni kezdett velem a világ. A dolgok összefolytak előttem, és mintha fojtogattak volna. Látásom elködösült, a fülem sípolni kezdett, ahogy szinte hallottam száguldozni a vérem az ereimben. Minden annyira emberinek tűnt egy pillanatra. A párkányba kapaszkodva próbáltam magammal elhitetni, hogy ami a fal másik oldalán történik, az valójában nem a valóság, csak hallucinálok. Jack az ablakon keresztül egyenesen rám nézett. Az eddigi beteg vigyort felváltotta egy kétségbeesett tekintet. Alvadt vérrel az arcán, késsel a kezében közelített felém, miután áldozatát a földre dobta. Mint egy rongybaba, úgy esett le a férfi élettelenül a földre, fennakadt szemekkel.

-Jack? – remegett meg hangom, ahogy hátrálni kezdtem. Vörösre festett kezeit maga elé emelve lassú mozdulatokkal tartott az irányomba, és lassan beszélni kezdett.

-Hyori, kérlek... Én – Én megtudom magyarázni, csak hallgass végig!- mondta szinte remegve, kétségbeesetten.

---

A Hold fénye visszatükröződött az eső áztatta aszfalton. Lesújtottan kóvályogtam éjszaka egy elhagyatott városvégi úton. Mintha minden az értelmét vesztette volna. Jacket nem hallgattam meg, és nem is terveztem. Nem láttam értelmét. Nem tudtam mit fogok kezdeni magammal, egyedül. Mintha visszadobtak volna startvonalhoz, hogy kezdjek, mindent előröl. Csakhogy nem lehet minden emlékemet egy gombnyomással kitörölni. Ahogy Jacket sem. Nem tudom, hogy képes leszek e valaha is elfelejteni őt, és a múltunkat. A bizalmat, amit felépített most örökre elveszítette.

Ahogy haladtam előre, hirtelen esni kezdett az eső, és a csapadékkal együtt, megjelentek az én könnyeim is. Hangtalanul zokogtam. Ez a fájdalom nem olyan volt, amit csak úgy kiadhatsz magadból. Mély volt, és olyannyira fájt ez a veszteség, hogy azt hittem belepusztulok. Szorított a mellkasom és ez végül soha nem múlt el. Amikor valami olyannyira fáj, hogy már nem kiabálsz, és nem toporzékolsz, csak te létezel. Te, és a fájdalmad. Némán szenvedsz, ahogy érzed, lassan szétmarcangol belülről. Egy idő után már meg sem kérdőjeleztem, hogy miért? Üres tekintettel bámultam. Az esőcseppekkel egybeolvadt könnyeim végigszántották kipirosodott arcom. És csak álltam, és vártam. A nap lassan felkelt, és az első sugarai, mintha vigasztalóan simogattak volna.

-Jack. Valóban így kell véget érnie a történetünknek?