Nárcisz (Min Yoongi ff.)

13.rész (múlt)

Jack szemszöge: ______________________

A Hyori első évének megünneplését követő napon lementünk a partra. Sötét felhők borították az eget, ezzel is figyelmeztetve környezetüket arra, hogy bizony vihar lesz. De ez minket pont nem érdekelt. Mezítláb lépkedtünk a puha, néhol kagylókkal díszített homokban. Mint általában, most is nagyokat nevetgélve dülöngéltünk össze-vissza, valami nagyon random dologról beszélgetve.

-Komolyan?

-Nem viccelek. Akkora volt, hogy majdnem az egész tenyeremet befedte.- mesélte nagyban a traumát okozó bogaras emléket a mellettem lévő.

-Azért az nem lehetett olyan nagy, hisz még kisgyerek voltál.

-Mondom én! Akkora volt, mint egy helikopter!

-Héj, azért nem kell kiszúrni a szemem a nagy gesztikulálásod közepette Delfi!

-Soha nem fogom megjegyezni ezt a becenevet basszus.- forgatta meg a szemeit a lehető leglátványosabb módon, majd előre szaladt. És mivel nem egy undorítóan nyálas amerikai sorozatban vagyunk, nem futottam utána, sőt! Az ellenkező irányba kezdtem sprintelni, hogy minél távolabb legyek akkor, amikor észreveszi, hogy nem futok utána. Úgyis ő fog megtörni. Ám arra nem számítottam, hogy a nyakamba kapok két kezet, és a derekam köré pedig két lábat. Hyori úgy ugrott rám, hogy majdnem arcra estem.

-Legközelebb csak szólj, ha azt akarod, hogy matricaként végezzem, belemosódva a talajba, mert akkor elég csupán egy buldózert kerítenünk valahonnan, nem kell neked is besegíteni.- mondtam, amikor leszállt a hátamról, majd mosolyogva megpaskoltam a feje búbját.

-Igazad van, végső soron nekem sem mindegy hogy koszos leszek e, vagy sem. Így legalább majd tiszta lesz az esküvős, randizós, vacsorázós, otthonülős, edzős és még sok más alkalomra szolgáló ruhám, amit az örömkönnyeimmel koronáznék, amikor gyászollak.

-Milyen vicces kedvében van a kisasszony.- mondtam, majd egy mozdulattal benyúltam a hóna alá és felemeltem az eddig előttem álló lányt, hogy arrébb rakjam.- Útban vagy! –mondtam és elindultam egyenesen, ám Hyorinak más tervei voltak. Ő egyenesen a felé közeledő hullámok irányába haladt. Meztelen lábával besétált a hullámok közé, mintha ő is játszani akarna velük. Egy-két pillantást vetett a habokra, majd a távolba nézett. Tekintete élettelen volt, ennek ellenére száján halvány mosoly látszott. Szemeit lehunyta, amikor a szél belekapott a hajába, az eddigi mosoly eltűnt és helyét átvette valami baljós. Jobbnak láttam egy darabig nem hozzá szólni, de a hatodik perc után meguntam.

-Hyori, baj van?- kérdeztem halkan, nehogy megzavarjam elmélkedését. Néha fogalmam sincs, hogy mi járhat ennek a lánynak a fejében. Ilyenkor jól jönne egy olyan szemüveg, aminek segítségével olvasni tudok a fejében, vagy valami hasonló baromság.

-Nincs, csak eszembe jutott valami. Valaki.- az utolsó szót csak magának suttogta, de én is hallottam. Megbeszéltük, hogy nem beszélünk a múltunkról. Ez a szabály, akármennyire is érdekel valami a másikkal kapcsolatban, nem kérdezzük meg, hacsak a másik nem akar róla beszélni. Természetesen ezt a döntést együtt hoztuk, és sokszor vált mindkettőnk javára, de most úgy érzem, hogy legszívesebben addig faggatnám, amíg ki nem böki, hogy mi történt  vele a múltban, vagy, hogy kire emlékezteti a tenger.-Nem akarok beszélni róla.-  Eddig abban bíztam, hogy majd magától elmeséli, de ezzel a mondatával minden remény kihunyt bennem.

-Rendben.- feleltem leverten, és szó nélkül otthagytam ahol volt. A szokásos helyünkre mentem, azt gondoltam, hogy majd utánam jön. Ha nem is rögtön, de utánam jön még a vihar előtt. De nem tette. Hyori még akkor sem jött vissza, amikor az eső már javában zuhogott, szinte egy méterre nem láttam el. Magamban már vagy ezerszer elátkoztam magam, amiért nem maradtam vele. Aggódtam érte. Miért maradna ilyen sokáig? Mi van, ha eltűnt, ha eltávozott innen? Ha itt hagyott egyedül a Szellemvilágban? Ilyen és hasonló gondolatokkal keltem útra hogy megkeressem a jelenlegi életem legfontosabb karakterét játszó lányt. Először a tengerpartot vettem irányba, és hál' Istennek nem kellett sokat keresgélnem. Szinte ugyanott, ugyanúgy állt, mint amikor elmentem. Haja és ruhái már rég eláztak a sűrűn hulló csapadék hatására, arcán, mint megannyi könny gyöngyöztek a vízcseppek. Tekintete az ég felé nézett, de amikor meghallotta, hogy megérkeztem, felém fordult.

-Az apám.- mondta semlegesen, ám én nekem nem igazán akaródzott leesni, hogy ezt most pontosan miért mondja.

-Az... apád..?- kérdeztem olyan hangsúllyal, amiről érződött, hogy ez a mondat befejezésre vár.

-Az apámra emlékeztet a tenger.- zárta le ennyivel a témát, és sóhajtott egyet.- Menjünk vissza, elég volt a szabadég alatti zuhany.- nézett a szemembe és elment mellettem, majd lába elemelkedett a talajtól és szépen lassan repülni kezdett.

Hát gyerekek, ez egy elég gyér rész lett, mit mondhatnék. Remélem azért nem okoztam csalódást. Találkozunk a legközelebbi részben! 💜