Nárcisz (Min Yoongi ff.)

5.rész

Hyori szemszöge:

Yoongi testéből kiemelkedett ő maga, szellemi formában.

-Mi a...- nézett végig az ágyon fekvő testén.

-Hol vagyok..?

-A szellem világban...-suttogtam mire rámkapta a tekintetét. Szemében milliónyi érzelem tükröződött. És csak álltunk, és néztük egymást.

-Te-tessék ?- kérdezte meghökkenve. - Ez lehetetlen. Ez csak egy álom..

-Nem Yoongi. Ez a valóság.

-Honnan tudod a nevem ?

-Születésed óta melletted vagyok.

Yoongi szemszöge:

-Születésed óta melletted vagyok.-mondta számomra még mindig ismeretlen lány. Úgy tekintett rám, mintha csodát látna. Pedig ennek fordítva kéne lennie. Egyáltalán hogyan kerültem én ide ? Mi ez a külös érzés ami maga alá vont ? Hogyan juthatok vissza ?
-Apa...- suttogtam magam elé ahogy kisség ráncos kezét az enyémre helyezve próbálta vissza tartani a könnyeit.- Jól vagyok hallod ?- mondtam neki és odasietve hozzá megakartam fogni a vállát. Csakhogy a kezem átment rajta. Hátratántorodva néztem a kezem, ami az imént átment apámon, és most bizsereg.- Mi ez? Mi történik?

-Gyere velem.- mondta a lány, akiről egy időre meg is feledkeztem.

-Biztos hogy nem.-ráztam a fejem és azon agyaltam hogy hogyan kelhetnék fel ebből a rémálomból. Egy hirtelen ötlettő vezérelve feküdtem vissza a testembe.

-Nem fog sikerülni. Ez nem így működik.

-Akkor elmagyarázhatnád hogy hogyan mennek itt a dolgok, ahelyett hogy beszólsz.- förmedtem rá. Ideges voltam és elveszett.

-Elutasítottál, amikor azt mondtam, gyere velem. Ezek után nincs jogod mérgesnek lenni rám.- mondta halál nyugodtan, ami még jobban felidegesített. Felálltam és elé sétáltam. Nem volt sokkal alacsonyabb nálam, mégis, azt a pár centit kihasználva tekintettem le rá.

-Akkor mit csináljak ?- kérdeztem.

-Először is menjünk egy nyugodt környékre. Nem hinném hogy a kórház alkalmas lenne erre a beszélgetésre. Kövess !- majd elindul az ajtó felé, és egyszerűen átment rajta. Még egyszer visszanéztem apámra, majd én is átmentem a nyílászárón. Megkell hogy mondjam, kifejezetten ilyesztő volt. Az egész testem bizsergett és egy különös érzésekkel teli hullám ment át rajtam.

-Akkor jössz ?- hallottam meg a lány hangját, mire fejemet felkapva siettem mellé.

-Mi az úti cél?- kérdeztem miközben a velem szemben haladó embereket próbáltam kikerülni. Ez addig ment is, amígy egy ember hátulról belém nem jött, és át nem ment rajtam. Azt hittem hogy ott halok meg (ha már nem lettem volna eléggé élettelen, na mindegy). Leírhatatlan érzés volt. Az út közepén megállva szorítottam össze szemem és mozdulatlan maradtam. Próbáltam helyre tenni magam. A fejem egy időre szét akart robbanni, a lábaim pedig fel akarták mondani a szolgálatot. De végül sikeresen kinyitottam a szemem. Megláttam a lányt. Egyhelyben állt és engem nézett. Arra várt hogy elinduljak. De ez nem történt meg. A hideg rázott ahogy arra gondoltam hogy az emberek csak úgy simán keresztül néznek rajtam, átmennek rajtam.

-A reakciód normális, ne aggódj. Semmi bajod nem lesz a rosszulléten kívül, és egy pár alkalom után már az sem fog előjönni. Gyere.- és újra elindult előre. Követtem. Nem figyeltem merre megyünk. Csak néztem a hátát és mentem amerre mutatta. -Megérkeztünk. Figyelsz te egyáltalán ?- lóbálta meg előttem a kezét.

-Bocsi, csak elbambultam.- mondtam, majd végre felmértem a terepet.- De hát ez a mi házunk.

-Úgy van. Fogd meg a kezem. Tudod mit? Nem kell, majd én!- majd kézen ragadva húzott maga után a levegőbe.

-M-mi-mit csinálsz ?!- estem kissé pánikba ahogy távolodtunk a földtől.

-Nem fogunk leesni. Csak a tetőre megyünk.

-Hah.. . Csak a tetőre, azt mondja!- hitetlenkedtem.

-Nyugi. Majd beavatlak mindenbe, de előbb meg kell beszélnünk néhány dolgot.

-Például azt, hogy ki vagy te, mi ez a világ, hogyan juthatok vissza a testembe- soroltam volna én még a végtelenségig ha nem intett volna le.

-Nyugi ! Mindenre szánunk időt. A nevem Hyori. Születésed óta melletted "kísértek".

-Te vagy az a szellem akiről mindig azt hittem hogy csak beképzelem magamnak. -állapítottam meg ledöbbenve.

-Igen, én vagyok.- hunyta le a szemét.- Valójában fogalmam sincsen hogy hogyan kéne téged bevezetnem a szellemvilág dolgaiba, szóval kérdezz.

-Hogyan juthatok vissza ?- szegeztem neki kérdésem rögtön.

-Figyelj... Nem tudom. Azt sem tudom hogy miért vagy itt, vagy hogy egyáltalán én miért bolyongok ebben a lélektelen világban, ami csupa unalom és magány. Lassan azt sem tudom hogy mióta vagyok itt.- sóhajtott fel gondterhelten. Nem látszott nálam sokkal idősebbnek. Legalábbis kinézetre.

-Hány éves vagy?- bukott ki belőlem egy nem a témához illő kérdés. Csak kíváncsi vagyok.

-Várj... Most milyen évet is írunk ?

-2011.- mondtam kicsit furán. Azért ez alap. Még akkor is, ha a szellemvilágban vagyunk...vagy hol...

-Áá! Tényleg... Nos... Azt mondja hogy, én ekkor és ekkor születtem...-motyogta elgondolkodva, majd kijelentette a megdöbbentő számot- 44 vagyok most jelenleg ha jól számoltam.- hogy mennyi ?!

-É-és hogy hogy ilyen fiatalnak nézel ki ?- jó, lehet hogy bunkóság ilyen kérdések feltenni valakinek, de ha már belecsaptam a közepébe akkor mostmár megkérdezem mindenről ami eszembe jut.

-19 évesen haltam meg. Így a kinézetem és a lelkem is fiatal maradt. Csak a tudásom mutatja a koromat.

-Ez azt jelenti hogy 1967-ben születtél. Tehát ha 19 évesen haltál meg, akkor...- folytattam volna, de ahogy kijött egy szám a fejemben, ledöbbenten néztem rá.

-25 éve bolyongok a szellemvilágban.- mosolyodott el szomorkásan.- Mióta megszülettél azóta nem annyira unalmas. Kiszínezted a szürke hétköznapjaimat. De a születésed előtt 7 évvel a poklot éltem át. Senki nem hall, nem lát, nem érez. Egyedül voltam. Éreztem ahogy minden egyes percben magányosabb leszek, és lassan felemésztett. Azon a napon, 1993 március 9-én, a kórházban jártam. Sokat imádkoztam az ottani betegekért. Nagy volt a zaj, én mégis meghallottam egy kisbaba sírását. Majd egy férfit hallottam kétségbeesetten kiabálni. Ez a férfi az apád volt.-nézett rám- Egy újszülött csecsemővel a kezében sírva kiáltozott. Édesanyád ágya mellett ülve, könnyáztatta arccal próbálta hangjával visszahozni az élők világába feleségét. Orvosok jöttek a szobába és édesapádat és téged is kitessékeltek. Apukád összetörve ült a folyosó egyik székén, téged puszilgatva, és azt mondogatta; megvédlek kisfiam, semmi baj. Apa itt van neked.- Hyori szemébe könnyek gyűltek ahogy megtört hangal elmesélve visszaemlékezett arra a napra.
A születésem napjára.

Sziasztok !
Bocsánat a késésért... Ez egy kicsit összecsapottabb rész lett...bocsi.
Megpróbálom minél hamarabb hozni a kövit. Remélem azért tetszett.
Pusz'!