Nárcisz (Min Yoongi ff.)

16.rész 2.nap

Hyori szemszöge:

-Azt kérdeztem, hogy mi történt veled?- emelte meg kicsit hangját Yoongi, miután egy ideje már csak bambultam magam elé, majd villámgyorsan keltem fel a földről, és jelentőségteljesen a mellettem álló, igen csak megilletődött fiúra néztem.

-Azonnal menjünk innen!- mondtam és már fogtam volna csuklójára, ha nem állít meg azzal, hogy ő fog az enyémre.

-Biztos hogy nem. Ha már elvonszoltuk idáig a hátsónkat, én vissza nem megyek, az tuti. Most már megnézem Japánt, akármibe is kerüljön.- és azzal a lendülettel elindult egyenesen, engemet magával vonszolva. Magamban igazat adva a fiúnak hagytam, hogy rángasson, amerre csak szeretne. Amúgy sem különösebben figyeltem arra, hogy merre is megyünk. Gondolataimat Hitomi, és a különös álomszerű jelenség uralta. Megállás nélkül kattogtam rajta, ami miatt egyre több régi emlékem tört fel a felszínre tudatalattimból. Voltak közöttük szépek, és voltak olyanok, amiket ha tehettem volna, egyszerűen csak kitöröltem volna az emlékezetemből. Minél inkább elmélyültem a múltban, annál jobban kezdtem azt érezni, hogy semminek sincsen értelme, de mielőtt teljesen magával rántott volna az elmém, Yoongi meglebegtette előttem kezeit.

-Te hallod egyáltalán, hogy mit mondok, vagy az előttünk lévő virágokhoz beszélek?- kérdésére zavarodottam néztem körbe, hiszen tél van, hol lennének ilyenkor virágok? Egy ajándékbolt kirakata előtt álltunk, de nem úgy nézett ki, mintha a toppon lenne. A vakolat itt-ott megrepedezett, a bolt feletti felirat kopott volt, és a bentről jövő fény is éppen hogy csak pislákolt. Az utca üres volt, szűk és csendes. Még a város zajait sem lehetett hallani.

-Hol vagyunk? Mi ez a hely?- kérdeztem megbabonázva a kisbolt hangulatától.

-Fogalmam sincs.- rántotta meg őszintén a vállát, és benyitott az üzlet ajtaján. Fejünk felett megszólalt a megérkezésünket jelző csengő, mire a kasszás pult mögött álló idős nénike mosolyogva fordult meg, de rögtön el is tűnt a boldogság arcáról, amint meglátta, hogy senki nincs az ajtóban.

-Ezek a fránya kölkök már megint a bolondját járatják velem. Egyszer elcsípem őket, aztán lesz, ne mulass!- mondta fenyegetően, és becsukta az ajtót. Yoongit jól oldalba könyököltem, mire az fájdalmasan feljajdulva nézett rám, amolyan „már megint mi bajod" fejjel.

-Muszáj volt kinyitni az ajtót? Nem lehetett volna egyszerűen csak átmenni rajta?- néztem rá mérgesen. - Egyáltalán mikor tanultad meg, hogy hogyan kell kinyitni az ajtót? –tártam szét karjaim, kérdően nézve rá, de válaszként csak egy összezavarodott „Mivan?"-t kaptam. –Te jó ég, hagyjuk. - forgattam meg szemeimet, és inkább a boltnak szenteltem a figyelmem. A bizarr kinézete ellenére, belül gyönyörű volt. Minden polcon volt egy kis égősor, ami Karácsonyi hangulatot keltett annak ellenére, hogy Január van. A polcokon hógömbök, füzetek, tollak, kreatív díszítőelemek, mágnesek, és még sok már állt. Mintha egy másik világba csöppentél volna bele, bár kifejezetten semmi különlegeset nem árultak. Egyszerűen a kisugárzása tette varázslatossá. Sajnáltam a nénit, amiért egy ilyen kis eldugott helyen van az üzlete, mert tuti hogy nagyon népszerű lenne ez a hely, ha mondjuk, a főtéren foglalna helyet. De ahogy elnézem, így hamarosan be kell majd zárnia. Szerencsések vagyunk, hogy sikerült belebotlanunk, vagyis inkább Yoonginak.

-Hyori!- mondta ki nevemet a fiú, mire érdeklődő tekintettel fordultam felé.- Nézd, de szép!- mondta teljes lenyűgözöttséggel. Egy sárga, valószínűleg porcelánból készített virágra mutatott, ami a többitől külön feküdt az egyik polcon.

-Tényleg az.- mondtam csodálattal a hangomban, és közelebb mentem, hogy jobban megnézhessem. Kézfejeimet térdemre támasztva dőltem előre, a kis dísz irányába. Kicsit porosnak látszott ugyan, de még koszosan is gyönyörű volt. Egy kéz nyúlt át rajtam, és megfogta a virágot, majd azzal a kezében az ablakhoz botorkált. A tulajdonos szomorúan nézett ki az üveglapon, és az alig látható eget kezdte el kémlelni.

-Te tartottad bennem a lelket, és nézd mi lett belőlem. Egy özvegy öregasszony, egy omladozó kisbolttal a tulajdonában az Isten háta mögött. –mondta szomorúan, és bár nem tudtuk, hogy kinek szánja a szavait, talán az elhunyt férjének, talán a virágnak a kezében, ami valakire emlékeztette, egy valamit mind a ketten tudtunk. Hogy milyen elveszíteni egy családtagot. Csendben együttőrzően néztük, ahogy lassan lefolyik néhány könnycsepp ráncos arcán, majd csendben kisétáltunk a boltból. Talán egyikünk sem akarta látni azt a végtelen szomorúságot, amit a néni szemei tükröztek. Csendben sétáltunk egymás mellett az egyik közeli parkban. Már régen besötétedett, de a helyszínen lógó kis lámpák bevilágították az egész teret.

-Bárcsak segíthetnénk.- mondta hirtelen a mellettem haladó, mire csak némán bólintottam. Hogy őszinte legyek, sokszor éltem már át ezt. Hogy segíteni akarok valakin, mégsem tudok. Főleg mióta szellem lettem, és nem volt más dolgom, mint hogy más emberek életét figyeljem meg. Majdnem felemésztett bűntudat, pedig nem is azén hibám volt az emberek nyomora. Mégis úgy éreztem, hogy felelősséggel tartozok mindenkiért, aki szenved. Persze ezt is csak a halál után tapasztaltam. Majd lassan rá kellett jönnöm, hogy nem tehetek semmit.

Bocsi, hogy ennyit késtem a résszel, remélem azért tetszett :) Szedjetek vitaminokat, maradjatok egészségesek! Bye Bye!