Nárcisz (Min Yoongi ff.)

14.rész 2.nap

Hyori szemszöge:

Megérkeztünk Hiroshimába, de olyan más volt. Épp szólni akartam Yoonginak, hogy valami nagyon nincs renden, amikor hirtelen eltűnt. Kétségbeesetten kezdtem el kiabálni a nevét, és már indultam volna vissza Koreába, hogy megnézzem történt e a testével valami, amikor a körülöttem lévő terep teljesen átalakult. Egy hatalmas, kopár, sík terepen voltam. Ruhám megváltozott, az eddigi farmer és pulóver helyett egy gyönyörű piros ruha volt rajtam, melynek vége olyan volt, mint egy nagy palást. Ahogy hátratekintettem, megláttam annak az okát, hogy miért nem tudtam előre haladni. A piros anyag legalább tíz méter hosszú lehetett, széltében pedig nagyjából öt méterre tippeltem volna. Nem értettem, hogy létezhet ilyen ruha, ahogy azt sem, hogy hogy a francba kerültem ide, és miért. Hirtelen feltámadt a szél, melynek hatására szorosan összeszorítottam a szemem és kezeimmel próbáltam hárítani az apró porszemcséket, melyeket felkapott a légáramlat. Hiába vártam, hogy vége legyen ennek a rémálomnak, a levegőmozgás nem hogy lecsillapodott volna, még erősebb is lett. Egyre jobban fáztam, ami megrémített, hiszen a Szellemvilágban nem szabadna ilyet éreznem. Aztán abba maradt. Egyik pillanatról a másikra lett hatalmas csend körülöttem, melynek hatására kinyitottam a szemem. Ugyan az a hely. Próbáltam előre haladni, de a ruha hátsó fele visszatartott. Egyszer csak előbukkant egy kislány. Meg akartam szólítani, de ahogy felém fordult és megláttam az arcát, lélegezni is elfelejtettem.

-Hitomi. -montam ki halkan a nevét, amivel egy időben könnyek gyűltek a szemembe. Oda akartam hozzá rohanni, de mintha láncra lettem volna verve, egy tapodtat sem tudtam mozdulni.- Hitomi, tényleg te vagy az?- kérdeztem hitetlenkedve.

-Nem tudom ki az a Hitomi. Nekem nincs nevem. És nem tudom ki vagy. Ne tégy úgy, minthogyha ismernél.

-Hitomi, én vagyok az, a nővéred, hát nem emlékszel rám?- folytak le a könnycseppek arcomon, ahogy kétségbeesetten magyarázkodtam neki. Ő csak lenéző pillantásokkal jelezte, hogy továbbra sem tudja hogy ki vagyok.

-Hagyd ezt abba! -monta mérgesen.- attól még hogy ezerszer elismétled, nem fognak megváltozni a dolgok. Szedd össze magad, és kövess! Mutatnom kell neked valamit.

Megint megváltozott minden. Visszakerültek rám a normál ruháim, de a terep még az eddiginél is szokatlanabb volt. Egy hatalmas fekete tér, amiben egymással szemben lebegtünk. Hitomira nézve a szívem darabokra tört. Szinte fekete tekintettel nézett rám, mintha egy idegen lennék a számára. Ez nem az én húgom. Ő örülne, hogy lát, Ő boldog lenne, és akkor is mosolyogna, ha nem lenne minden rendben. Ahogy ez a gondolat átsuhant a fejemen, szinte a fülembe hallottam nevetését, amit már oly régóta nem tudtam felidézni. Csalódottan néztem azokba érzelemmentes, már-már undorodó szemekbe. Képzelem hogy nézhetek most ki.

-Mit szerettél volna mutatni?- kérdeztem alig hallhatóan, hiszen a gombóc a torkomban egyre erősebben feszítette légcsövemet, szinte kapkodtam a levegőt.

-Ezt.- mondta, és ahogy kezét felemelte, megjelent egy nagy fehér képernyőszerű téglalap. Ő maga nem nézett rá, végig engem figyelt. Lassan megjelentek rajta képek. Az emlékeim. Könnyeim újra utat törtek maguknak, ahogy megláttam az édesapámat. Olyan gyorsan váltakozott, hogy szinte fel sem fogtam mit látok éppen magam előtt. Születésemtől haladott, így ezeken a képeken a húgom nem szerepelt, édesanyám annál inkább. Szívem összeszorult, amikor elértünk az ötödik szülinapomig. Anyukám nem sokkal az után, hogy megünnepeltünk engem, világra hozta Hitomit, majd el is hunyt. Nem bírtam levenni róla szemem. Egyre inkább közeledtünk ahhoz a naphoz, amit nem akartam újraélni. Nem akartam róla emlékképeket látni.

-Elég!- kiáltottam hirtelen, amikor már túl közel kerültünk a végéhez.

-Meg ezt.- most a másik oldalon jelent meg egy hasonló dolog, de ezen a Szellemvilágból való emlékeim voltak láthatóak. Ahogy együtt nevettem Jack-el, ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

-Hagyd abba! Állj le!- mondtam erőszakosan, majd végre elszakítottam róla a tekintetem és Hitomira néztem. Mire kettőt pisloghattam volna, újra a piros ruhában találtam magam, megint szélvihar támadt, én pedig újból fázni kezdtem.- Miért mutattad meg? Miért kellett ez csinálnod? Miért Hitomi?- üvöltöttem sírva.

-Mert fel kell ébredned.- mondta érzelemmentesen, majd minden összefolyt.

-------------------------------------------------------------

Arra keltem, hogy valaki rázogat, és a nevemet kiáltozi. Amikor végre kinyitottam a szemem, tekintetem találkozott egy tanácstalan arcú Yoongival.

-Mi történt? - kérdeztem halkan és gyengén, ahogy realizáltam, hogy a földön fekszem.

-Pár másodperccel azután hogy megérkeztünk, összeestél, majd mintha kirázott volna a hideg, vagy nem is tudom, libabőrös lettél. Ezek után meg hirtelen valami nevet kezdtél kiabálni.

-Mennyi ideig voltam eszméletlen?- nekem nagyjából egy órának tűnt, ami tekinteve, hogy lepergett előttem szinte az egész életem, nem is tűnt hosszúnak.

-Olyan 1-2 percig.

-Az lehetetlen!- vágtam rá, és ezzel együtt fel is ültem.

-Miért, egyáltalán mi történt veled?- kérdezte, de én nem tudtam rá figyelni. Mit értett Hitomi az alatt hogy fel kell ébrednem?

Sziasztok! Eléggé összecsapott rész lett sajnos :(( Sajnálom hogy ennyi ideig nem raktam ki részt.
További szép reggelt/napot/estét!
Csak ügyesen!💜